Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

II. A magyar halászat szerszámjárása és a magyar halászélet - A magyar halászélet

II. TIHANY. A Balaton fölséges partvidékének egyik része sem járul annyira ahhoz, hogy a remek víz tengerszerűségét megnöveszsze, mint Tihany félszigete. Keskenyen, messze benyúlik a nagy víz síkjába, halásznyelven szólva, épen a derekán, a hegyes Zala oldala felől és csak alacsony, lapos nyereg köti össze a parttal; holott foka, Szántódnak szökve, hegvekből alakúi, a melyeknek alakzatai tűzhányó eredetre vallanak. A félsziget a halásznépnek habválasztója. Kenesse s egyáltalában a Balatonfő halásza azt mondja, hogy a legjobb halászat «Tihahabbal»>, azaz Tihany felől jövő habbal, tehát alsó széllel esik ; Keszthely halásza ugyanezt vallja, tehát a felső s/éltől várja a jó szerencsét; Tihany halászának a Zalaszél kedvez. Tihany félszigete még e század első felében is erdővel volt borítva; verőfényes oldalain mindig tüzes bor termett; szántóföldnek való része is mindig volt; legelőben sem szűkölködött; síkvizében a garda, a keszeg ezernyi ezreket számlák') seregekben villogtatta ezüstös oldalát; a ragyogó küszhal sokasága, megriadva, mint hirtelenül kerekedett szél, úgy borzongatta meg a sírna tükröt s e haltömegek nyomát követte a prédából élő vízi rabló, a « fogas ». A félsziget hónaljaiban nádasok sűrűje, czimérje, rigyása terjedezett, bőviben adva a pontynak az édes gyökeret, a csukának, harcsának a megfekvés helyét. Különösképen pedig termett és terem a félszigeten merész, tiszta magyar emberfajta, mely ért a fejszéhez, az ekevashoz, a szőlőkapához, a pásztorbothoz, legjobban pedig az egy darabból, tűzzei vassal kivájt bödönhajóhoz és az öreghálóhoz, a melylyel csöndes időben, de szélbcn-viharban is kiszáll a vízre; ért végre a jéghez, a mely alatt mesteri leg űzte és űzi a téli halászatot. A félsziget természete mindent adott az embernek s az nem is