Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

II. A magyar halászat szerszámjárása és a magyar halászélet - A magyar halászélet

A Fcrtőmelléken, Hegykő falu halászai mind java magyarok, és részben —a mint ezt már a szerszámok történeti részében láttuk is — rendkívül érdekes szerszámmal halásznak; de hát ők csak szigetségek ama vidék más nemzetiségű árjában. Helyzetieknek teljes tudatával bírva, féltekémen őrzik magyarságukat. Jövetelemnek híre megelőzött s a nép között az terjedt el, hogy az «osmagyarokat» keresem; ki is tettek magukért mindenképen helyes magyarsággal. De két különös mesterszó mégiscsak belevegyült; az egyik a «lőbő», a másik a « söfől » volt; én bizonv nyomban kisütöttem, hogy mind a kettő a németektől ragadt rájuk ; — igaz, hogy keményen átmagyarosították, de bizony csak a németből eredt az; a lőbő nem más, mint a német « Lauben », vagyis a küszhal; a söfől nem más, mint a német « Schirl'1 », vagyis a farosbárka. Nekem azután föltűnt, hogy halászaim, a mint csak szerét tehették, sokat súgnak-búgnak. tanakodnak, vakargatják a fülök tövit; sehogysem tudtam mire venni. De kisült ám. mikor már indulóban voltam ; kinógatták biz ők legtekintélyesebb emberöket,a ki aztán szörnyű röstelkedéssel körülbelől ezeket mondta : «Mar hogy szégyen ne essék rajtunk, alásan kérjük, hogyha valamit rosszul mondtunk volna, a milyen az a lőbő meg a söfől, hát ne írja ki az úr. mert átlátjuk, hogy bizony nímet soron került hozzánk. » Ez. a magyar halászember vázlatos képe.