Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

II. A magyar halászat szerszámjárása és a magyar halászélet - A magyar halászélet

látást akkorra, a mikor a « hegyenjárás » kezdődik, no meg a jéghalászal idején. A tihanyi tizes bokrok minden bizonynyal az egész országnak legjobb evedzösei ; nekitámaszkodnak a lábvetőnek, erősen fogják az evedzőt s mikor tollával bevágtak a vízbe, fölemelkednek, aztán hátra dűlnek — sa kilencz evező oly szabályosan dolgozik mint valami óra műve. A szántódi révnél megittuk az áldomást s ráadásul bemondták még a következő nótát : Ej halászok, halászok De szennyes a gatyátok ; Talán nincsen babátok, Ki fehérítsen rátok ! Ej kikirics, kikirics, Nekem leányt ne keríts ! Kéritek én magamnak Szölkét, barnát pirosat. Egyáltalában mondható a magyar emberről s így a magyar halászról is, hogy mihelyt észreveszi, hogy valaki megbecsüli a dolgát, sőt ért is hozzá, tartózkodása legott eltűnik s a közlékenység szállja meg. Különösen a tudás töri meg a jeget. Egy körösmenti öreg halászt, ki sehogysem akarta ereszteni a szót, egy véletlen kérdéssel nyertem meg. Észrevettem ugyanis, hogy hálójának úszófái a vörösfűz fájából valók s azt kérdeztem : — Hát öregem, maga is vörösfűzből faragja a párátr Az öreg erősen megnézett, igazított a kalapján, azután így szólt: — No már, kérem alássan, hetvenöt esztendőt értem meg; Orzsébetnapján ülöm mög a feleségömmel az aranylakodalmat; mög is öttem már a javakinyeremet, de még olyan úri embör nem járt erre, a ki mogmondta vóna, hogy az a para vörösfűzből vak) — pedig abból való a '. Elmondott azután mindent; felnyúlt még a szelemen padjára s előkerítette a feketére füstölt viliiktőkét is. A magyar halász nemcsak az apostolokra való tekintetből, hanem különben is rátartós az ősiségre. « Mi őshalászok vagyunk », ezt számtalanszor elmondták nekem; de néha meg is járták velem.