Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

II. A magyar halászat szerszámjárása és a magyar halászélet - A magyar halászélet

den emberére ; adjon isten jó szerencsét, erőt, egészséget s óvja meg a bokor szerszámját a varsintától. Ez a varsinta az Acerina cernua L., a vágó durbincs, s a tihanyi halászoknál a halszűkének előjele. Az én halászaim erősen összenéztek a varsinta hallatára; nagyon meglepte őket, hogy ezt tudom. — Isten éltesse a tekintetes urat is. Be is verjük azt a gonosz halat az evedzővel a földbe, hogy ne rontsa a halászatot; már honnét is tudja ennek a dolgát? — Hja, fiaim, sokat tudok már én a Balatonról; bejártam Kenessét. Fokot, Balatonfőt meg Fenéket; de most már lássuk a dolgot. — Szívesen elmondjuk az egész sort. — Ne mondják maguk, majd kérdezem s ha nem jól mondom, igazítsanak rám. Hát úgye ez az öregháló? — Az a! — Gyékényesnek is mondjuk. — E meg az istápja r — A! — Az meg rajta a túzsér? — Az a! — Ez meg a monyköve r — Munkűnek mondjuk. — Az meg a bikagyékeny? — Mi a régi sor szerint torokgyékénynek mondjuk. — Hát a húzókötélre kötnek-e bötköt ? — (A kulcsos* könyökével megböki a jegyzőti Még a bötköt is tudja! — Kötünk hát. — Hát czéla van-e rajta r — De még a czélát is tudja! No már tekintetes uram, sok úri emberrel volt már dolgom ; de még olyan nem találkozott, a ki a varsintát, a bötköt meg a czélát tudta volna. Evvel azután megvolt a szükséges tekintély; elmondtak s elcsináltak azok előttem mindent ; nem fogadtak el egy fillért s széles jókedvükben csak úgy átröpítettek a szántódi révhez, kikötve a viszont* Kormányos és bokor eleje egy személyben, kivel majd bővebben is megismerkedünk. L. Tihany.