Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

II. A magyar halászat szerszámjárása és a magyar halászélet - A magyar halászélet

betelni a valóban fölséges kilátással. A csöndes Balaton tükrösen csillogott, hófehér küszvágó madarai lenge röptükkel még megnövelték tengerszerűségét. Észak felől a Balaton fő agyagos szakadékai szikláknak látszottak, délnek a Badacsony hegycsoport, túlnan Somogy felől a fonyódi hegy intett a néző felé. Estve felé leszállottam a « Lábra ». A halászság helyt volt; minden kiterített háló körül egynéhány ember kötögetett, tatarozott. A legnépesebb csoportot kiszemelve, oda léptem, mire a következő párbeszéd fejlődött ki : — Adjon isten szerencsés jó estét! hát itt terítgetnek? — Adjon isten az úrnak is! igenis itt szoktunk. — Egy-két szót szeretnék váltani a bokor főemberével. — Nincs közöttünk főember, mind egyformák vagyunk. — No de kormányos csak van ? — Az a, ni ! — Hát az nem főember? — Nem a, mert csak a bokor eleje. Hát aztán mi járatban van az úr? — Hát én bizony nézegetem a magyar halász dolgát; szeretem nagyon. — Hát aztán mire jó azt tudni ? — Megírom egy könyvbe, hogy az unokák is megtudhassák, hogyan volt az ősök sorja. — E' már derék dolog! Aztán minek tisztelhessük az urat? — Szeged városa követe volnék. — Isten éltesse hát s alázatosan kérjük, micsoda legyen a czíme, hogy megadhassuk a mint illik? — Sohse törődjenek avval! beérem én a mesterségemmel. — Hát tekintetes követ úr, ha nem vetné meg szegénységünket, szívesen látjuk egy pohár borra; nem úrnak vak); de jó kivánsággal egésségére válik mindenkinek. — Nem vetem én meg a szegény ember dolgát, magam is az vagyok ; szívesen koczintok magukkal. Elvezettek egy jókora csöbörhöz, mely félig volt borral ; — csak úgy merítgettek. — Köszöntöm ezt a pohár bort a bokor érdemes elejére és min-