Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

II. A magyar halászat szerszámjárása és a magyar halászélet - A magyar halászélet

A MAGYAR HALÁSZÉLET. I. A MAGYAR HALÁSZEMBER. Az igazi magyar halász szülőföldje a Magyar Alföld vízmellékére esik; akad szórványosan a Balaton korul, a Duna-mentén s a Drávafokig is. Igazi magyar halász az, a ki ősi szerszámmal, ősi módon, patriarchális összeállásban, tehát ősi bokorban, kötésben vagy felekezetben űzi mesterségét s megbizonyíthatólagsoha czéhes és soha jobbágy nem volt. Volt és van neki még ma is « nemzetsége »>, a melyben a halászat nemes mestersége apáról fiúra öröklődött és öröklődik ; mesterségére büszke, leginkább azért, mert erős a hite, hogy « Krisztus halásza », hogy őselődjei a mesterségben az apostolok voltak. A magyar halász majdnem kivétel nélkül az, a mit a «jóra való magyar ember » alatt értünk. Nyugodtlelkű, becsületes; jobbadán hallgatag; de a mellett nyílt, vendégszerető ; kiválóan mértékletes ; munkában serény és kitartó. Legtöbbször bámulatos a megfigyelő tehetsége, mely mindent felölel, a mi a vízben s a víz korul van : hozzá példásan rendszerető, ki sohasem pihen le addig, a míg szerszámját rendbe nem rakta. Mikor nyugalomra tér. a háló ki van terítve, a húzókötelek össze vannak fejve, a czók-mók czibékestül a maga helyén. A fenékhorog össze van szemelve s a fejmadzagnál fogva föl is kötve; pallóköve, végköve és böncsői szép rendben a tat mellé vannak rakva. Szóval, úgy van a szerszámmal, hogy a nap vagy az éj bármely órájában kiszállhat a vizekre s kivetheti. Rendes ő ezért, de meg azért is. mert tudja, hogy szerszámja így tovább tart.