Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

Bevezető

A Velenc-ei tó melleken: Boné testvérek, MESZLENY LAJOS képviselő és SÁRKÖZY AURÉL alispán. A Kornádi réttégen: NAGY DÁNIEL ref. pap. A Latorcán mentén: LÁM GYULA ügyvéd. A S~emve mocsár vidékén: FÉRGE JÓZSEF ref. pap. Fogadják tőlem egyenkint és összesen forró köszönetemet. De nagy hálával tartozom kedves magyar halászbokraimnak és felekezeteimnek is, a nagygazdától a futosóig, a vezerestől a jegellőig, az öreghalásztól a kis keczésig ; s hogy már egy-kettőt meg is nevezzek, hát PETNEHÁZY FERENCZ uramnak Körös-Tarcsán, KUN FERENCZ uramnak Kenessen, CSÍKOS ANTAL, BÖRÖCZ MIHÁLY és KOPP ISTVÁN uraiméknak Szegeden, öreg BIASSI JÁNOS uramnak Tápén, GALAMBOséknak — SZALAY JÁNOS öreglegénynyel — és TUBA ISTVÁN uraiméknak Komáromban, öreg MÁTHÉ ÁBEL, TAR JÁNOS és KÁNTOR ILLÉS uraiméknak Kopácsiban; végre ős Tihany disznósi halászbokrának, nevezetesen Kis PÉTER kulcsosnak, NEMEI VINCZE jegyzőnek, PÁLFI KÁROLY gyalogszer haleladónak, MAJOR JÁNOS kocsiszer haleladónak, MOLNÁR IMRE kisbirónak, FARKAS PÉTER hegyenjárónak, KOVÁCS JÓZSEF és KOVÁCS VINCZE halász társaknak. Ezek egytől egyig igaz magyar emberekhez illő nyíltsággal és készséggel — sokszor azt se kérdve, ki vagyok, mi az állásom, vagy mesterségem —de még nevemet se tudakolva —helyt állottak, mindent előszedtek, értelmesen megmagyaráztak, semmi fáradtságot nem sajnáltak ; noha nem egy van közöttük, kire hetven-nyolezvan év terhe nehezedik, ki rég megette javakenyerét; de azért még ma is keményen fogja a kormányt — ők mondják: «mind halálig, mert igaz magyar halászhoz így illik !«