Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

Bevezető

AZ EMBER ÉS A HAL. A Föld kérge állandóvá lett, megszilárdult. Hegységei föl voltak vetve, sikföldje ki volt terülve. A víz és a szárazföld elváltak egymástól. A régi korszakok élőlényei — állatjai, növényei — a melyeket most ásatag alakokban csodálunk s a melyekben az emberi tudás az életnek és alakjainak keletkezését, fejlődését kutatja, mind a föld rétegzeteibe temetkeztek. A fejlődés és átalakulás során s a letűnt alakoktól eredve ismét mások keletkeztek, olyanok, a milyenek a megifjodott földkéreg természetének megfeleltek, a minők rajta megélhettek. A földkéreg legifjabb rétegzetén akadunk az első emberi nyomokra és el kell fogadnunk, hogy az ember itt ébredt öntudatra. Ez öntudata lassan fejlődött s az emberiség egészét véve, lassan fejlődik még ma is. Az öntudat fokát pedig azok az életviszonyok határozzák meg, a melyek között az ember élt és él. Tanuja ennek az a Nap, mely ma is elárasztja a földgömböt éltető sugárözönével. Ez a Nap, a földgömb egyetlen fordulása közben, bevilágít földrészünk magasra fejlődött míveltségébe, abba, mely arra sarkalja az embert, hogy saját létének végső titkait megostromolja, szolgájává tegye a tüzet, a vizet, a levegőt, a villámot és mindent; de bevilágít az a Nap az éjszaki sark tájain az eszkimó kunyhójába is, ki többre tartja a jó szigonyt, mint a müveit ember azt az érzékeny szerszámot, mely az élet legparányibb mozdulatáról is biztos hirt ád ; és odatekint ugyanaz a nap a délszak tájaira, a földkéreg utolsó forradalmából kifelejtett Ausztráliába is, merőben elütő életével, az öntudat legalsóbb fokán álló, majdnem állatembereivel. És ime! Az egyik ponton az ember mesterségesen költi, tenyészti az édes vizek halait és a halászhajóknak ezreit meneszti a tenger végtelenségébe: itt a hegyi patak kristályos, sebes vizébe veti a finom