Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

Bevezető

A mint már említettem, mindenképen azon voltam, hogy csak tisztán a magyar halászatot, még pedig leginkább annak tisztán népies módját ismerjem meg, mert így remélhettem leginkább a sajátságok fölismerését. Már eleve is két főcsoportra figyeltem, t. i. a pisztrángos vizekre és azokra, a melyekben ez a nemes hal nem él. Magyar földön, azaz a Királyhágón innen, csupán a Szádellő völgyben halászsza tiszta magyarság a nemes halat ; de halászsza az egész Székelység, tehát itt kerestem az idevágó mesternyelvet ; a nem pisztrángos vizek — folyók, tóságok, mocsarak és lápok — között azokat választottam, a melyeken a törzsökös magyarság halászik. Ekképen mindaz, a mi a halászatra, t. i. annak módjaira, szerszámjaira, fogásaira, szokásaira és mesternyelvére vonatkozik, s a mi a szótárakkal és a történelmi anyaggal való egybevetésből származik, teljesen önálló, eredeti kutatás eredménye ; és mindaz, a mi PETÉNYI kutatásainak eredménye, t. i. a halfajok elterjedése s azoknak némely népies elnevezése, pontosan ki van tüntetve. A halászattal, szerszámaival és mesternyelvével, továbbá a halászat történetével PETÉNYI nem foglalkozott. Az egyenes kutatások arról győztek meg, hogy a magyar halászat mesterszavait egyes ember még egy évtized munkája árán sem merítheti ki — nemhogy én, egy arasznyi idő alatt. A magyar folyók mentén, tóságok partján még a tőszomszédos helységek is a legmesszebbre vágó eltéréseket tüntetnek föl, úgy, hogy a kutatásnak helységrőlhelységre — sőt halászbokorról halászbokorra kellene történnie. Noha ezt tudom és érzem, nem rettenek vissza a könyv megirásától, mert a gyűjtött anyag alapnak elégséges. Meggyőztek e kutatások arról, hogy a rétségek eltűnésével s az ott űzött őshalászat kiveszésével már egész nyelvkincs enyészett el. Meggyőződtem arról is, hogy — mint mondani szoktuk —• a tizenkettedik órában fogtam a munkához, mert a halászat általában, ősi része pedig különösen, hanyatló, illetőleg enyésző félben van s e hanyatlás, illetőleg enyészet, a nemzet legszentebb kincsét, nyelvét éri a legérzékenyebben. Közvetetlen kutatásaimmal páros vonalban haladtak a történelmi kutatások is, még pedig nemcsak a dívó irányban, mely a halászatot