Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

Bevezető

inkább csak javadalomnak tekinti és így tárgyalja is, hanem művelődési szempontból, mint nemkülönben ősrégészeti és néprajzi vonatkozásaiban is. A PETÉNYI SALAMON százhetvenöt halneve, kutatásaim folytán, 460-ra szaporodott; a másnemű mesterszavak megközelítik az 1800-at, holott szótáraink egyremásra alig kétszáz halászati mesterszót foglalnak magukban, a meghatározás tekintetében pedig vagy gyarlók, vagy épen adósok maradnak. A kutatás eredményének foglalatja a következő : 1. A magyar népies halászati eszközök sok tekintetben visszavágnak ősrégi időkre, ezért ősrégészeti és néprajzi szempontból szerfölött becsesek. 2. A halászat a magyarságnak mindenesetre ősfoglalkozása. 3. A magyar halászat virágzásának ideje a mohácsi vészt megelőző időkre esik ; legrégibb okirataink már fejlett halászatról tesznek tanúságot. 4. Igazi őshalászat már kevés ponton található. £. A régi magyarember gondozta a halat. 6. A mai magyarember irtja a halat. 7. Leleményesség dolgában a magyar halász ritkítja párját. 8. A magyar halászat föléledése az okszerű tógazdaságtól függ. 9. Magyar halászati irodalmat, az igazit, a népnyelv alkalmazása — tehát fölkutatása — nélkül megkezdeni nem lehet. 10*. A magyar halászat történetét az élő népies halászat pontos ismerete nélkül megírni nem lehet. Ez e könyvnek rövid története; de van hozzáfűzni való is. Tudományos és ebből kifolyólag oktató irodalmunknak egy szaka sem tünteti fel oly szembeszökő módon azt a nagy tévedést, a melybe BUGÁT PÁL nyelvújító iskolája esett, mint épen a magyar halászat irodalma. És ez nagyon természetes is ; mert a hal nemcsak tárgya a természethistóriának, hanem tárgya a nemzet egyik ősfoglalkozásának is; nemcsak a természet, hanem az ember háztartása szempontjából is fontos; itt tehát az élet és a tudomány közvetetlenűl találkoznak, egymásra szorulnak. Itt az élet századokkal előzte meg a tudományt, hatalmas nyelvanyagot teremtett, a melylyel a tudománynak