Kaján Imre szerk.: Dokumentumok az 1838-as pest-budai árvíz történetéből (Források a vízügy múltjából 5. Budapest, 1988)

18. EŐRI SÁNDOR SOPRONI DIÁK VERSE A PESTI ÁRVÍZRŐL

1 „A mentő sajka Ott hol az életdús Pestnek Szép sorai által néznek Agg Etelvár ormira, S a Dunának partira Dúlve a két testvér főhely, Hol kevélyen szétterül, S benne a honn ereje fel Éledezve öszve gyül: Hazánk felett átvonulva A vihar rém istene, Pusztító nyilát ottan a Hon szívébe verte be. Hol szép utsza sorban állnak Pest díszelgő házai; Arra most a bősz Dunának Zúgva rontnak árjai. Mint mikor az ég öléből Sújt le a bosszús átok, Úgy dúlnak kímélet nélkül Szerte szét a vad habok. A sötét éj bús homályán Rémítően zúg a sírás S a kétségbe estek ajkán Lelket ráz a jajgatás Nöttön nő a kínos ínség, Menekvésre nincs reménység. Minden vízözönben van A nyomor határtalan; Mindenütt rémítve ál Bús alakban a halál. Melly a romlás szörnyű képét Híven festené nincs szó, Rémül iszonyára a lét A látvány olly szívrázó. Vad rohanva vészt árasztva, Dűl az árvíz mindent rontva Emberkéz mit alkotott, S mit sok év munkás iparja Dicsőén létre hozott, Egy rövid nap öszvedúlja. Lelkes észt dicsérő remek Roppant díszes épületek Mint az ingó homok halom, A dühöngő nagy hatalom Előtt öszve romlanak, És a kőtömeg felette, Melly fejét büszkén emelte, Vad hullámok omlanak. Ott az örvényes özönben A halálnak nyílt ölében, Égre vetve bús szemét Küzd sok,kinek életét Szebb jövővel édesgette A remény mosolygó képe. Hasztalan vív végerővel, Fáradt karja ellankad, S elsodorja örvényével Őt a gyilkos áradat. Roskadó lakok terében Éltek gyötrő helyzetében S fen az ingó háztetőkön, Ezrek jajjá kér segélyt Ég s földtől a nagy veszélyt Óvni, melly lebeg fejőkön. Hasztalan a jajgatás, Nincs semerre védő kéz, És a szem bármerre néz, Csak veszély rom s pusztulás. A halál kín gondolatja Borzalommal által futja Érzetét egész testén, S lelkén elhal a remény. Messzetűnnek a kebelnek Szívrepesztő vágyai, S elrepülnek az életnek Hiú üres álmai Mellyek rabja volt a szív — Ha élet halállal vív. Itt a szenvedők sorában Szívrepesztő fájdalmában Jajgat egy szegény anya, S bár erében elfagyva Vére, hőn szorítja vésztől Féltve a jó gyermeket, Ki az álom bájöléből Rém valóra ébredett. Ott az életunt öreg, Kit vár már a sírüreg, Elszörnyedve a viharnak Annyi borzadalmitól, Rémes öblű hullámsírnak Vágy megmenni torkából, S gyenge reszketeg kezét Égre nyújtva kér segélyt.