Bircher Erzsébet – Schuller Balázs szerk.: Bányászok és bányászvárosok forradalma, 1956. Tanulmányok az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójának tiszteletére. (Központi Bányászati Múzeum Közleményei 5. Sopron, 2006)

Schuller Balázs: Példaképek lázadása? A magyar bányásztársadalom 1956-ban

túlzással puccsnak is nevezhető kormányellenes akcióra használták fel. Az 1940. szeptember 8-án Mátranovákról induló, majd hetek alatt az egész országra kiterjedő sztrájkban közel 40 000 (?) bányász vett részt.

8 Bár a sztrájkot vasszigorral fojtották el, a nyilasok pedig elveszítették tömegbázisukat, megállapíthatjuk, hogy a bányászság igen jelentős részét tudta mozgósítani a szélsőjobb. Ugyan e tömeg hamar kiábrándult megtévelyedéséből, ez az epizód hosszú időre kompromittálhatta volna a bányászságot, amit a következő évtizedekben nem tarthattak kívánatosnak, így 1940 ősze felejtésre ítéltetett.

9 Mivel a bányák hadiüzemnek számítottak, a katonai behívások a más területeken dolgozókkal összehasonlítva csak kisebb mértékben érintették a bányászokat, ennek megfelelően a háború végét viszonylag szilárd közösségekben érték meg. Ennek volt köszönhető az is, hogy a háború utolsó hónapjaiban a bányaüzemeknél léptek fel leghatékonyabban a műszaki berendezések leszerelése, illetve rombolása ellen.

10 Az „egységet" csak a számos üzemnél felmerülő mérnök/üzemvezető - bányamunkás ellentét bontotta meg. Rákosi erről így ír visszaemlékezéseiben: „[...] az egyik Salgótarján környéki bánya küldöttsége elmondta, hogy ők elkergették az összes bányamérnököt [...] megmagyarázták, hogy a bányamérnök feléjük afféle kiskirály volt. [...] Ez és hasonló eset akkoriban tipikus volt szerte a bányavidékeken. Nem egy helyen a mérnököt leküldték a bányába, hogy egy bizonyos időt a fejtésen dolgozzon."

11 Bár példáját a legradikálisabb Nógrádból hozza, a szakirodalom megerősíti, hogy az ország több pontján is élő konfliktusról volt szó.

12 Rákosit azonban nem a „műszakiak" meghurcolása zavarta, hanem az üzemi bizottságok meggondolatlanságai nyomán keletkező termeléskiesés. Moszkvából ugyan a politikai hatalom fokozatos megszerzésének tervével érkezett, de a nehézipar stratégiai ágazatait, illetve azok dolgozóit mielőbb pártja ellenőrzése alá akarta vonni. Ennek egyik első lépéseként - megelőzve a szociáldemokratákat - 1945 februárjában ők szervezték meg felülről a Magyar A fenti túlzottnak tűnő - szakirodalom által közölt - létszámadal itt csak a nagyságrendek illusztrálására szolgál, mivel 1940-ben összesen 52 645 fő dolgozott a bányászatban. A bányászsztrájk lefolyásáról lásd: Szekeres József: Az 1940. évi általános bányászsztrájk. Budapest, 1967. (Különlenyomat a Századokból); Gergely, 1983B. 177-193.0.; nagyobb összefüggésben: Czettler Antal: Teleki Pál és a magyar külpolitika, 1939-1941. Budapest, 1997. 188-189.0. Köszönettel tartozom Szaván Attilának, amiért felhívta figyelmemet erre a nagyon fontos momentumra. 9 Az 1956-ot követő megtorlás folyamán az ellenforradalmi jelleget bizonyítandóan sem az ekkori, hanem az 1944-45-ös szélsőjobboldali szervezetekben betöltött - valós, vagy az ügy érdekében kitalált - szerepüket rótták fel a letartóztatott bányászoknak! 10 Erről lásd részletesen: Gáspár Ferenc - Jenéi Károly - Szilágyi Gábor: A munkásság az üzemekért, a termelésért 1944-1945. Budapest, 1970. 11 Rákosi, 197.0. 12 Pittaway, 73.o.