Bircher Erzsébet – Schuller Balázs szerk.: Bányászok és bányászvárosok forradalma, 1956. Tanulmányok az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójának tiszteletére. (Központi Bányászati Múzeum Közleményei 5. Sopron, 2006)
Schuller Balázs: Példaképek lázadása? A magyar bányásztársadalom 1956-ban
A bányásztársadalom átalakulása (1945-1956) ,A bányászok közös vonása, hogy mindegyik kommunista.'''' 2 - jelentette ki Kádár János az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságában, 1956 decemberének közepén, röviddel azután, hogy léket vágtak a fontosabb munkástanácsok hatalmán, és sikerült munkára bírniuk a bányászságot, újraindítva ezzel az ország életét. Nyilvánvaló, hogy a már kibontakozó ellenforradalmi retorika jegyében kell értékelnünk munkatársainak odavetett dogmatikus véleményét, de anélkül, hogy igazat adnánk szavainak, látnunk kell, hogy nem alaptalanul nyilatkozott így. Az előző tíz év, sőt az előző 40 év sajátos értelmezése alapján remélte, s remélhette, hogy a „megtévedt" bányászokat ismét a „megfelelő" oldalra lehet állítani. Tekintsük ezért át milyen történelmi előképek befolyásolhatták Kádárt, és milyen bányásztársadalmat talált itt az 1945 februárjában hazaérkező pártvezető, Rákosi Mátyás. A bányák természetszabta élettartama, néhány emberöltőn belüli kimerülése évszázadok óta természetes - földrajzi értelemben vett - mobilitási hajlandóságot alakított ki a bányászság körében. A kései magyar iparosítás során feltárt kárpát-medencei szénmedencék ezrével vonzották ide a monarchiabeli - és kisebb részt annak határain túli - szakembereket. Ennek köszönhetően a XX. század eleji bányászságunk jól reprezentálta az OsztrákMagyar Monarchia nemzetiségi viszonyait, de a legnagyobb csoportot akárcsak az ipar más területein, itt is - a német ajkúak adták. A sokszínűség ellenére a bányaüzemek dolgozói rendkívül összetartó, évszázados hagyományokat ápoló, ugyanakkor erősen hierarchizált közösséget alkottak. Az első világháború végére kialakult nyomorúságos termelési- és életkörülmények robbanásig feszítették a bányászság hangulatát, ebből adódóan kitörő lelkesedéssel és túlzott elvárásokkal fogadták az 1918-19-es forradalmi eseményeket. Ráadásul két stratégiai jelentőségű szénmedence, a resicai (egyben vasérc lelőhely is!) és a zsil-völgyi idegen fennhatóság alá került. E két vidéken a bányászság komoly ellenállást fejtett ki a megszállókkal szemben, majd az új hatalom bánásmódja miatt százával választották az anyaországba való áttelepülést. 3 De a trianoni országterületen kormányzásra berendezkedő 2 MSZMP jegyzökönyvei I. 263. o. 3 Ennek kiemelése nagyon fontos, hisz a Zsil-völgyéből áttelepült bányamérnök dinasztiák és bányamunkás családok fiai kiemelkedő szerepet játszottak a XX. század hátralévő részének magyarországi bányászatában. Gondolok itt például Loy Árpád Kossuth-díjjas sztahanovista alberttelepi frontmesterre, vagy Bajkó Andor bányamérnökre, de 1956-ban is komoly szerephez jutottak az innen származók. A Tatabánya és Dorog környéki munkástanácsok tagjainak születési helyeit vizsgálva számtalan petrozsényit, petrillait, vulkánit és lupényit találunk, közülük is leghíresebbek az Esztó testvérek, akiket - más mérnökökkel egyetemben - az egész 1956. novemberi sztrájkmozgalom megszervezőiként könyvelt el a hatalom. A Zsil-völgy 1918-19-es éveiről lásd: Schuller, 2005.
