Bircher Erzsébet – Schuller Balázs szerk.: Bányászok és bányászvárosok forradalma, 1956. Tanulmányok az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójának tiszteletére. (Központi Bányászati Múzeum Közleményei 5. Sopron, 2006)

Schuller Balázs: Példaképek lázadása? A magyar bányásztársadalom 1956-ban

Horthyék sem fordultak bizalommal a bányamunkásság felé - ahogyan a többi munkás felé sem -, sőt keményen felléptek az elégedetlenkedőkkel szemben. Az ebben az időszakban eldördült csendőrsortüzek - különösen az 1919. szeptember 6-iai több halálos áldozatot követelő tatabányai -, adták meg azokat a kapcsolódási pontokat, melyekkel Rákosiék a bányászságot a munkásmozgalmi legendáriumba tudták illeszteni. Ennek 1951-től, bányásznapként való megünnepeltetésével a bányászság és a párt elválaszthatatlan közös útját tudták kihangsúlyozni. Ezzel szemben a bányászok sokkal inkább kötődtek a legális baloldalhoz (vagyis a Magyar Szociáldemokrata Párthoz) a két világháború között, mint az illegális kommunista párthoz.

4 Szociális eredetüket vizsgálva a bányászoknak csak háromnegyede volt örökletes munkás, további hányadukat azok a mezőgazdaságból időszakosan kiváló munkavállalók tették ki, akik rendszerint idényjelleggel végeztek bányamunkát, és mindig visszatértek a mezei munkához.

5 Különösen a Bakonyban és az Északi-középhegységben, a lakossági és közüzemi célokra termelő bányáknál volt jellemző, hogy a nyári és téli hónapok között fennálló tetemes szénigény-különbségek miatt nem kötöttek le folyamatosan nagyobb bányászlétszámot, hanem a szomszédos falvak télen mezőgazdaságilag lekötetlen parasztságából biztosították a szükséges munkaerőt. Ezzel a bányatulajdonosok megspórolhatták a költséges kolóniaépítéseket, illetve a „fölösleges" bérkiadásokat.

6 Ebből adódóan az igazán markáns bányászproletariátus a célbányákat (értsd: ipari célokra termelő) birtokló nagyvállalatok kolóniáin, azaz lakótelepein - csak a legnagyobbakat említve Pécsen, Tatabányán (későbbi részeit is ideértve), Dorogon, Salgótarjánban és Miskolc környékén koncentrálódott.

7 Vagyis nem teljesen ott, ahol a tervidőszakban a nagyarányú fejlesztések megindultak, s részben ennek az infrastrukturális alapnak a hiánya váltotta ki azt, hogy az építőipar képtelen volt követni a növekvő munkaerő-beáramlás lakásigényeit. A harmincas évek végére, a politikai és társadalmi feszültségek növekedésével párhuzamosan csökkent a szociáldemokrata párt támogatottsága, illetve a szervezett bányászok létszáma, sőt az 1939-es választásokon a fiatal és nem szervezett (!) munkások túlnyomó többsége a nyilasokra adta le szavazatát. Utóbbiak a - progresszív elemeket is tartalmazó, de többnyire - demagóg szociálpolitikai ígéretekkel magukhoz csalt bányászokat 1940-ben, egy némi 4 Például az 1935-ös választások alkalmából - amikor is csak 10 választókerületben tudott képviselő jelöltet indítani - az MSZDP két fontos ipari-bányász régióban, Miskolcon és Pécsen is 35% feletti szavazati arányt szerzett. Forrás: Hubai, 2001.1. kötet. 142.0. 5 Gyáni - Kövér, 347.0. 6 A Borsodi Szénbányászati Tröszt 10 éves távlatú kolonizációs terve (1955) alapján 1945-ben mindössze 2000 üzemi lakás volt Borsodban. MOL XIX-F-13-bb. 3.d. 0012t. 7 A két világháború közötti munkáskolóniákról és a nagyvállalatok szociálpolitikájáról ajánlható újabb feldolgozások: Fürészné, 2002; és Simonik, 2006.