Bircher Erzsébet szerk.: Bányavárosok a legkegyelmesebb királyok uralkodása alatt, Selmecbánya Bél Mátyás leírásában (Központi Bányászati Múzeum Közleményei 4. Sopron, 2004)

Selmecbánya története

lesz — holott nyilvánvaló és meg is említettük fentebb, hogy egy-egy kicsiny kunyhócska gyakran húsz embert is magába szokott fogadni. Mit gondoljunk továbbá azokról a földesúri házakról, amelyeket Tolkus korában is gazdag családok laktak a háziszolgák és a cselédek egész hadseregével együtt? Vagy mit gondoljunk a különféle kézműves mesterségeket éíző polgárok közönséges épületeircil? Hiszen ezekben annál több a lakos, mennél hasznosabbak és szükségesebbek az általuk gyakorolt mesterségek. S végül önnön magáról is teljesen megfeledkezett Tolkus: ő állapította meg ugyanis ugyanebben a levelében

;; a bányákban dolgozó munkások számát, hogy mdnülkk csak ezek az emberek kétezer-száznegyvenöten vannak. Ha pedig ez igaz, akkor az urburáriusoknak és a polgári rendű embereknek a tömegét nyolcszázötvenöt főre kell tennünk: ez a szám pedig módfelett eltér a valóságtól, sőt ellenkezik azzal. Ha csak azoknak a vásároknak a látogatottságára figyelt és ügyelt volna az utazó Tolkus, amelyeket minden szombati napon tartanak itt, akkor könnyűszerrel észrevehette volna, hogy csaknem háromezer ember nyüzsög a piactéren és vásárolja meg magának a következő hétre való élelmiszert. Más szavakkal: nem tudta a mi Tolkusunk a teljes városi lakosságot egyszerre megfigyelni, hiszen két Selmecbánya létezik, az egyik a földfelszíni, amelyik a szabad ég alatt van és a szeA város törtenetének a X. §-ában. Lásd a 160. lapot és vedd hozzá a most hivatkozott helyen olvashaté) kis magyarázatunkat.