Bircher Erzsébet szerk.: Bányavárosok a legkegyelmesebb királyok uralkodása alatt, Selmecbánya Bél Mátyás leírásában (Központi Bányászati Múzeum Közleményei 4. Sopron, 2004)

Selmecbánya története

ságot is meghaladóan szentségtörő támadást legelsősorban az tette undorítóvá, hogy az úrnapi szokásoknak megfelelően — amely nap akkor a legszentebb Szentháromság ünnepe volt — az istentiszteleten lévő polgárokat támadták meg a rablók. Cselből késő estétől az erdők barlangjaiban lappangván ugyanis, csak akkor rohanták meg végül a várost, amikor már fényes nappal lévén, a veszélyt nem is sejtő tömeg a harangszóra már összegyülekezett a templomokban. Es nem kegyelmeztek sem kornak, sem nemnek, tehát ,,It clamor coelo, resonat plangoribus aether" — vagyis a kiáltozás az égig tör és a levegő visszhangzik a jajveszékeléstől. Azok a polgárok és bányászok, akik az első roham elől elmenekültek, gyorsan fegyvert ragadtak, csapatokat szerveztek és tömegesen estek rá az ellenségre; miközben a zsákmányoló katonaság a köz- és magánépületeket, legelsősorban a templomokat verte fel, fosztotta ki és tüzet vetvén reájuk, égette fel, majd zsákmánnyal megrakodva a hosszú mészárlás után visszavonult Lévára, oda, ahonnét jött. A városnak ez az elpusztítása bosszulatlan maradt, a vagyonuktól és mindazon felszereléseiktől, amelyek a fémek kutatásában szükségesek, megfosztott polgárokat és munkásokat pedig akkora nyomorúságra vetette, hogy egész esztendőben faluról-falura járva, koldulással és kenyérért való könyörgéssel kényszerültek életüket fenntartani. De ezzel még nem lett vége a nyomorúságnak: a következő esztendőben ugyanis, amelyik az 1443. volt, egy rendkívül heves földrengés döntötte tökéletesen romba mindazt, ami a városból megmaradt. Elpusztultak tehát