Bircher Erzsébet szerk.: Bányavárosok a legkegyelmesebb királyok uralkodása alatt, Selmecbánya Bél Mátyás leírásában (Központi Bányászati Múzeum Közleményei 4. Sopron, 2004)

Selmecbánya története

Sieglsberg, Sekil és Goldbach. Vegyük még hozzá mindezekhez a város végénél elterülő Kis-Iblye pusztát, amely ligetekkel, rétekkel és szántóföldekkel van ellátva: némelyek azt mondják, hogy ez is egy sajátos jogokkal felruházott városi birtok volt. Érdemes megjegyezni azt, hogy Bélabányát is a selmeciek örök jogon való birtokai közé sorolták: tévedésen kapjuk tehát rajta Fröhlichet, amikor azt írja, hogy a bányavárosok közül ez a legrégebbi. „Tyllen mezővárosában - írja'

1

'

1 - már kimerültek a bányák, s e város a régiség tekintetében felülmúlja a többit." Ez ugyanis nem így van, hiszen eléggé nyilvánvaló, hogy még a XV. század vége felé is csak egy falu — ha nem akarunk inkább mezővárost mondani — volt a selmeciek birtokában. A városi iratokon kívül, amelyek a város levéltárában találhatóak, hitet tesz e dolog mellett Parschitzius Kristóf is: „A mostani bányaváros, Béla 24 a selmeci anyaegyház leányegyháza volt egészen az 1468. esztendőig, amikor a sebnici (valamikor ugyanis így írták a város nevét) plébános és főbíró, továbbá az esküdt polgárok egyetértésével különféle viták és viszálykodások után, igen sok jóakaratú ember engedelméből a dilnai egyház, amely tehát, mint mondottuk, a selmeciek leányegyháza volt, plébániává lett, azzal a feltétellel, hogy a tizedet, A Medulla geographiac practicae című munkájának 357. lapján. A könyv Bártfán jelent meg 1639-ben, nyolcadrét alakban. DÜnát tudniillik magyarul Bélabányának, szláv nyelven pedig egyszerűen csak Bélának mondják - de nem IV. Béla királyról nevezték el így, akinek köszönhetően kezdték el bányászni itt a fémeket.