Bircher Erzsébet szerk.: Bányavárosok a legkegyelmesebb királyok uralkodása alatt, Selmecbánya Bél Mátyás leírásában (Központi Bányászati Múzeum Közleményei 4. Sopron, 2004)

Selmecbánya története

szen idáig terjeszkedtek a metanasta jazygok, amely nép — mint másutt elmondottuk

14 — szarmata volt, a nyelve pedig olyan, mint később a szláv. Mindez kétségen kívül való: csak azt nehéz bizonyítani, hogy ez a nomád népség foglalkozott-e valaha is a bányászattal? Ha ez igaz lenne, akkor valamennyi bányavárosnak, de különösen Selmecnek a kialakulását régebbre és amaz ősi időkre lehetne visszavezetni. De mivel a dolog nem nyilvánvaló, aligha tudunk valamit is állítani a tévedés veszedelme nélkül. Ezért van szükség arra, hogy egy másik álláspontot kövessünk: ez pedig oda vezet bennünket, hogy úgy vélekedjünk, a maharák népe, akiket később morváknak neveztek — ez a markomannokból, kvádokból és később szlávokból kialakult nép — volt az, amely mint ahogyan hatalmas volt a háborúkban, olyanképpen nagyon erős azokban a mesterségekben is, amelyek az élet bátran és alkalmatosan való élésével kapcsolatosak. Ki kételkedhetnék ugyanis abban, hogy akkor kezdtek el a hegyek félreeső helyein kutatni az arany és az ezüst tcléremek a jelei után, amikor e területen már mindenütt ők uralkodtak? S mivel meg is figyelték ezeket a jeleket, könynyű kikövetkeztetni, hogy nem kímélték sem a fáradságot, sem a költségeket: hiszen azt az egy dolgot cselekedték, hogy harcoltak a szomszédaik ellen, nem kegyelmezvén senkinek, s ezen törekvéseik következtében kincsekre volt szükségük, részint olyanokra, amelyeket otthon termeltek, 14 l.iptó vármegye története, általános rész, II. szakasz, I. §. Lásd jelen munkánk II. kötetében, az 546. lapon.