Bircher Erzsébet szerk.: Bányavárosok a legkegyelmesebb királyok uralkodása alatt, Selmecbánya Bél Mátyás leírásában (Központi Bányászati Múzeum Közleményei 4. Sopron, 2004)

Selmecbánya története

másokat bőbeszédűbben és saját stílusunkban, de mindent úgy, ahogy azt nekünk sugalmazza és valóban a legpontosabban fejtünk ki. Ennek a földalatti világnak a legrégebbi helyeit, mondja ő, az óvárossal szemben lévő hegyekben találjuk, s ezek az északi, nyolc stádiumnyi, egészen Hodrusbányáig, sőt tovább is terjedő területen mutatják és tárják a szemünk elé az alul megbolygatott, felforgatott, összepörkölődött és feldúlt belsejüket. Annak, hogy itt tárták fel az első, fémmel tek érceket, a földhányásoknak, aknáknak és tárnáknak — amelyek nevét már régen elfeledtette az ódonságuk — igen nagy száma szolgál a legbiztosabb jele gyanánt; s a bányászok egyetlen társasága sem álktja magáról a legutóbbi időben, hogy azt a területet látogatta volna. Ezért van, hogy mivel amaz érctermő hegyeknek és völgyeknek hasznosságot és szépséget tulajdonítottak, a régi bányászok egyáltalán nem haboztak őket a Paradicsom, Avernus és Mennyeknek országa elnevezésekkel iketni. Hodrusbánya megemktése arra figyelmeztet bennünket, hogy itt is mondjunk valamit róla. A város igen régi részei között ugyanis van egy fontos, amelyet valamikor igen nagy számban lakott a munkás, ámde zabolátlan és vad nép. Ezek az igen sokat tűrő munkások nemcsak maguk mélyítették tanultan és gyakorlottan a bányákat, hanem gyermekeiket is már zsenge koruktól fogva hozzászoktatták ama bányamunkához. Ezek gyakorlatra téve szert az igen kemény leckék által, amikor a dolgok lelkük kívánsága szerint alakultak, erős társaságot hoztak létre, amelynek létszáma a háromezret is könnyen meghaladta. Ennek a dolognak bőséges bizonyságait adják a