Bircher Erzsébet szerk.: Bányavárosok a legkegyelmesebb királyok uralkodása alatt, Selmecbánya Bél Mátyás leírásában (Központi Bányászati Múzeum Közleményei 4. Sopron, 2004)

Selmecbánya története

pácsuk az ékkel. Az egész dolgot így fejtette ki szerzőnk: „Ezeket a bányász ékességeket, amelyek igen nagy díszéül látszottak lenni a bányászoknak, a legeréSsebb és legszentebb bizonyságok között tartották számon, mint amik a legfontosabb szabadságot viszik és adják nekik. A tanács határozata alapján kapták pedig meg ezeket, ahányszor csak a kitűzött ünnepek megkövetelték, vagy amikor a vidámabb lelkeket az örömre szentelt napokon a nagyon kemény és veszedelmes munkától való megkönnyebbülésre és a gyönyörűségre szóktották. Akkor ugyanis menetet szerveztek és táncoltak, s a tánc szervezője vidáman ugrálva vitte elöl a kezében ezeket az egymáson keresztbe fektetett jelképekéi, ívűdéin azonban ezt a szokást a szabadosság követte és beszennyezte, ritkábban engedtetvén meg az ünnepség, előbb visszaszorulván, azután lassanként el is homályosulván a feledés által, odáig jutott, hogy a nyomai is akg maradtak volna fenn, ha a bizonytalan és csapongó elbeszélés által felkeltett figyelmű utódok komolyabban nem kutattak volna ama régi előjog után. A koholt és hiábavaló szé>beszéd előbb féltékenykedés t keltett, azt álktva, hogy valamikor egy táncvezető, aki a táncolók előtt haladt, egy véletlenül szembe jövő szarvasmarhát a bányászkalapáccsal megütve hajtott el az útból; ezt a szentségtörő vétket bűnhődte meg a táncolók szerencsétlen csapata, miután megtiltották a táncot és elvették a jelvényt." Akár mesebeszéd ez, akár egy tényleg dicstelenül történt dolog, annyi bizonyos, hogy az egy évszázadnyi idő eltelte után felserkent bányászok ezek miatt a kincsek miatt sok bosszúságot okoztak a városi tisztségvise-