Bircher Erzsébet szerk.: Bányavárosok a legkegyelmesebb királyok uralkodása alatt, Selmecbánya Bél Mátyás leírásában (Központi Bányászati Múzeum Közleményei 4. Sopron, 2004)

Selmecbánya története

következtek, akik már teljesen elfeledték elődeik emlékét az ilyen módon újjáalakult településeken. Nem voltak tehát képesek gyökeret verni a családok: mégpedig azért nem, mert előbb kihaltak, mintsem vagy saját felvirágzásuk révén, vagy pedig rokoni kapcsolatok által megerősödtek volna. Nem tudom, vajon oda kell-e figyelni azoknak a szóbeszédére, akik a bányászcsaládok e rövid ideig tartó megmaradásának az okát magában az életmódban keresik és úgy gondolják, hogy meg is találják benne? Azt mondják tudniilkk ezek az emberek, hogy amiképpen a bányák jövedelméből származó kincsek elfolytak és ritkán maradtak meg sokáig, vagyis származtak át az örökösök harmadik nemzedékére, éppen úgy a családok is kihaltak akkor, amikor a majdani sok és kései utódban reménykedtek. En nem bocsátkozom vitába mindezzel kapcsolatban. Sohasem hiányoztak ugyanis, még a mi korunkig tartó zűrzavaros időkben sem az olyan selmeci nevek, amelyek ne szereztek volna a városnak is díszt, valamint a bányáknak is kiváló fejlődést és ékességet. Ezek az emberek nagyon gyakran kiérdemelték, hogy vagy a császár sorolja be őket udvari emberei közé, vagy a nemesek, sőt mágnások soraiba kerüljenek, vagy pedig bőséges adományokat nyerjenek; némelyek követségbe való járásokkal, némelyek pedig különféle és nehéz ügyek ekntézésével jutottak így előre. Soroljuk fel most ama régi neveket, amelyeknek híre az utóbbi három évszázadon keresztül egészen a mi korunkig terjed. Erdemeik alapján ezek közé vehetjük Cerendel Györgyöt, Résel Erazmust, Prenner Jánost, Sal Jánost és Mihályt, Sicel Mihályt, Rubigall Pát - aki az