Bircher Erzsébet szerk.: Bányavárosok a legkegyelmesebb királyok uralkodása alatt, Selmecbánya Bél Mátyás leírásában (Központi Bányászati Múzeum Közleményei 4. Sopron, 2004)

Selmecbánya története

annyira megragadott engem nyájas emberségük és a bányákban felfedezendő dolgok édessége." XXX. § Ilyen tehát a selmeciek természete: arra van tudnükik teremtve, hogy teljes erővel törekedjék mindenre, ami ékes és tisztességes. A családok között kevés olyan van, amely a nagyatyák vagy az ősök nevével tudna dicsekedni; ez a magyarországi városok általános sorsának a következménye. Azért azonban nem mondhatjuk különbségtétel nélkül valamennyiüket új embereknek: vagy azért, mert még azelőtt, hogy Magyarországra beköltöztek volna, nemesekké tették őket címeik és érdemeik, vagy pedig azért, mert ama jeles cselekedetek, amelyeket már ezekben a völgyekben vittek véghez, egyenlővé tették őket bármelyik, még a legősibbek közül való családdal is. Kis számuknak az okát könnyű megmagyarázni. A régi szászok ugyanis, akik elsőként kezdtek ezeken a területeken fémeket bányászni, az idegen ég alatt lassanként kihaltak, s jóllehet utódaik fennmaradtak, mégis, mivel a vidéket részint a külső ellenségnek, részint pedig az ország lakóinak a nyughatatlankodása állandóan háborgatta és ők nem tudták megszokni a veszedelmeket, vagy visszavándoroltak a hazájukba övéikhez, vagy pedig megtörtek a szerencsétlenségek során, mielőtt még nemzetségüket — mint valamiféle erősebb szőlővesszőt — képesek lettek volna tovább szaporítani. S ezekben az esetekben nem ritkán megtörtént, hogy ama bevándorlók után mások