Bircher Erzsébet szerk.: KOR-KÉP - Dokumentumok és tanulmányok a magyar bányászat 1945-1958 közötti történetéből (Központi Bányászati Múzeum Közleményei 1. Sopron, 2002)

Katona Klára: „Legfőbb éték az ember”. Bányászügyek, bányászsorsok bírósági és ÁVH iratok tükrében

természeti adottságainak volt köszönhető. Magyarország ugyan több bányakerülettel rendelkezett, de ezek közül csupán a Mecsekben bányásztak magas kalóriaértékű feketeszenet, a többi bányavidéken az alacsonyabb energiatartalmú barnaszén, illetve lignit erőforrásokat tudták kihasználni. Az alapvetően ipari jellegű újjáépítés programjával és az erőteljes iparosítás szándékával startoló 1945 után frissen hatalomra került politikusi garnitúra gazdaságpolitikája miatt is fontos szerepet volt kénytelen szánni a magyarországi szénnek. Ez a kitüntetett szerep az 1940-es évek végére az országnak a nemzetközi kereskedelmi életből való kihátrálásával, a KGST-vel szentesített egyoldalú gazdasági függésével: tehát az autarkiára való törekvésével további hangsúlyt kapott. Mindezeken túl a széntermelés növekedésével „a vas és acél országát" megvalósítani kívánó, valamint újabb háborúval kalkuláló I. ötéves terv is számolt. A széntermelés alakulása viszont nem adott okoz bizakodásra. A trend 1948-49-es növekvő görbéjét kétségkívül a bányásztársadalom minden tiszteletet érdemlő munkája idézte elő, melyet a kormányzat különböző, ám igen hathatós propaganda-fogásokkal tett látványossá, illetve igyekezett fokozni eredményességét. Ilyen volt a széncsata meghirdetése, a különböző felajánlások propagálása, vagy az egyes iparvállalatok dolgozóinak a széntermelés növelésére buzdító nyílt levelei a bányamunkássághoz. Ezekkel az intézkedésekkel azonban nem lehetett sem az ország természeti adottságait megváltoztatni, sem a szénbányák hiányosságait pótolni. A trend csökkenéséhez ugyanis főként az ismert készletek kimerülése és a bányák felszereléseinek, berendezéseinek amortizációja, ezek nem megfelelő pótlása, tehát a csekély mértékű beruházások járultak hozzá. A Gazdasági Főtanács, amely az Iparügyi Minisztérium mellett, pontosabban a miniszteri szint kikapcsolásával látta el a Magyar Állami Szénbányák vezetésének feladatát, a bányászokkal kapcsolatban "kettős játékra" kényszerült. Egyfelől elvonásokkal igyekezett kivédeni az esetleges deficitet, másfelől viszont demonstrációs és politikai megfontolásoktól vezérelve tekintettel kellett lennie az ott dolgozó munkásságra. Az ő megnyerésük azonban csak a nekik járó juttatások emelésével volt lehetséges, a munkaidő, a sztálini és egyéb műszakok csökkentését a termelés mindenáron történő fokozásának célja miatt nem tették lehetővé. Munkakörülményeik számottevő javítására sem került sor, hiszen a szükséges beruházások tetemes összeget vontak (volna) el a MÁSZ-tól. A fenti okok miatt a dolgozók gyakran nyilvánították ki elégedetlenségüket, különböző helyszíneken, több alkalommal került sor munkabeszüntetésekre, vadsztrájkokra. Mindezek az akciók nem kedveztek az egyaránt a munkásság érdekeit hangsúlyozó és őket megnyerni kívánó, pozícióban lévő pártok image-ének, legyen szó akár a Szociáldemokrata, Kommunista, vagy éppen a Magyar Dolgozók Pártjáról, mely pártok emberei a gazdasági vezetés feladatát is ellátták. A bányásztársadalom elégedetlenségét nem csupán propaganda-