Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

29. íme a levél egy-két sora: "Igaz emberi szeretettel tette magáévá mindenkor ügyünket... gyakran személyes biztonsága veszélyeztetésével"... "Bátor kiállása és gerinces fellépése több alkalommal súlyos veszedelmektől mentette meg századunkat"... Zászlós úr az emberi kultúra és civilizáció legválságosabb napjaiban az igazi emberiességet gyakorolta a világ legszerencsétlenebbjeivel szemben..." Meghiúsult remények Az indulás reggelén a századparancsnok mégis meggondolta magát. ígéretét ugyan nem vonta vissza, de ahhoz a feltételhez kötötte, hogy csak abban az esetben adja át a századot az Aréna úti alakulatnak, ha a hadtestparancsnokság szabályosnak ismeri el a svájci követség által pecséttel és megfelelő aláírásokkal ellátott személyre szóló menleveleket. Beutazik tehát először Budapestre - mondta - a Veres Pálné utcába, és csak a II. hadtestparancsnokság nyilatkozata alapján dönti el végérvényesen a kérdést. Következett tehát az újabb procedúra, amellyel kapcsolatban ragaszkodtam hozzá, és végül kieszközöltem, hogy én is vele megyek. Megérkezvén a Veres Pálné utcába, először Gobbi Ede százados irodájába nyitottunk be, aki azonban sajnos, nem volt egyedül. A századparancsnok előadta, hogy reggel a parancs értelmében útnak kellett volna indulnia a századával Nyugat felé, azonban a század tagjai - 12 fő kivételével, akiket az előző napon csatoltak a századhoz - rendelkeznek a svájci követség menlevelével. Ezek a menlevelek véleménye szerint azonban hamisak - mondta D. Béla. Mi legyen hát a teendő? - kérdezte Gobbi századostól. Ekkor gyorsan én vettem át a szót, főleg azzal érvelve, hogy a svájci követség papírjai hivatalos pecséttel és aláírásokkal vannak ellátva, és megfelelnek a rendeletben előírt kautéláknak. Erre Gobbi százados bement Vasady vezérőrnagyhoz, és azzal a paranccsal jött vissza, hogy a menleveleket el kell szedni a század tagjaitól, a század pedig azonnal induljon el Mosonmagyaróvárra, ahol azt át kell adni a németeknek. Az összegyűjtött menlevelekkel kapcsolatban az volt a parancs, hogy azokat a helyettes, azaz hogy én, a rendelkezésünkre bocsátott gépkocsival vigyem el a Honvédelmi Minisztérium XI. ügyosztályára, vitéz Ferenczy csendőralezredesnek. Ő Eichmannak, a magyarországi zsidó deportálások irányítójának volt egyik fő munkatársa. Én igen veszélyesnek ítéltem meg a helyzetet, és ezért még szólni akartam Svájc semlegességének megsértésére hivatkozva, de a századparancsnokom leintett, és az is baj volt, hogy Gobbi nem volt egyedül, egy nyilas karszalagos hadnagy volt még nála. Erről az epizódról még annyit, hogy a századparancsnok megpróbálta mosni a kezeit, miért nem indult el a századdal: "Én az indulást láttam helyesnek, de a zászlósom erőszakoskodott a menlevelekkel" - mondta ő. Gobbi azonban ügyet sem vetett ezekre a szavakra. Amidőn aztán lent beültünk a kocsiba, a századparancsnok erősen kikelt ellenem, hogy milyen kellemetlen helyzetbe hoztam őt, és megparancsolta, hogy a kikötőben amíg ő összegyűjti a menleveleket -, a századot meg se közelítsem, senkivel szóba nem állhatok. Majd azt is megparancsolta - most már szigorúan magázva -, hogy a menlevelek átadása után kerékpárral érjem utol a századot. A kofferomat és a felszerelésemet magával viszi a század szekerén - mondta a századparancsnok. Útközben a szemrehányó és kioktató szavaira én csak annyit mondtam, hogy az még majd elválik, hogy kinek lesz igaza ebben az egész kérdéskomplexumban.