Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Hogy érti ezt a zászlós úr? - kérdezte emelt hangon a századparancsnok. A válaszom az volt, hogy úgy, ahogy mondtam. Aztán pár percnyi hallgatás után megjegyezte, hogy ezt akár fenyegetésnek is veheti. Én erre már nem reagáltam, és hosszú hallgatás után érkeztünk meg a kikötőbe. Ott a századparancsnok felsorakoztatta, a keretlegénységgel körülvétette a századot, a munkaszolgálatosoktól elszedte a nevükre szóló menleveleket, és elismervény ellenében átadta azokat nekem sürgős továbbítás céljából. A kikötőből engem a gépkocsi egyenesen Ferenczyhez vitt. Sajnos, sem az utcára, sem az épületre nem tudok visszaemlékezni, ahol megállt velem a Mercedes. Annyi biztos, hogy ez az épület Pest valamelyik belvárosi utcájában volt, de nem maga a Honvédelmi Minisztérium épülete. Kiesett az emlékezetemből, még a tudatom peremén sem érzem ott, mert valahogy talán nem is vésődött oda. Sok minden kavargott az agyamban, a helyszínre nem volt gondom, mert a gépkocsivezető tudta, hová vigyen. Vasady és Ferenczy között bizonyára gyakori volt a kapcsolat, a kocsivezetőnek elég volt csak annyit mondani, hogy Ferenczy alezredeshez hajtson. Ami még ma is furcsán kavarog az agyamban, az a körülmény, hogy Ferenczy rezidenciája előtt, ahová az utcai kapubejárat utáni kisebb előtérből futószőnyeggel borított lépcső vezetett fel az I. emeletre, sem az utcai bejáratnál, sem tovább semmiféle őrséggel nem találkoztam. Ez nekem egyébként - ahogy látni fogjuk röviddel ottlétem után a javamra szolgált. Vitéz Ferenczy csendőralezredes elkobozza a menleveleket Ferenczy előszobájában egy nagy bajuszú törzsőrmester fogadott, aki azonnal bejelentett az alezredesnek. Roppant elegáns, fekete, úgy 180 cm magas tiszt fogadott. Jelentettem neki, hogy Vasady vezérőrnagy parancsa értelmében elhoztam a svájci követség által a 102/18. musz. tagjainak kiadott menleveleket. Ö azokat átvéve megköszönte, és távozásra szólított fel. Ekkor én "alázatosan" jelentettem, hogy ezek egy semleges állam követsége által kiállított, névre szóló személyi okmányok, ezért - véleményem szerint - vissza kell őket juttatni a tulajdonosaiknak, vagyis én azokat csak betekintésre hoztam. Amennyiben azonban - mondottam - nem kapom vissza, kérek az átvételükről hivatalos elismervényt, minthogy én is elismervény ellenében vettem ezeket át a századparancsnoktól. Ferenczynek ennél több nem kellett. Kikérte magának, hogy én őt kioktassam, sértő kifejezéseket alkalmazva alaposan lehordott, kilátásba helyezte a felelősségre vonásomat. Közben a törzsőrmestert beszólította, engem pedig kiküldött az előszobába. Hirtelen átláttam, hogy valamilyen intézkedést kíván velem kapcsolatban folyamatba helyezni, és hogy milyen komoly és veszélyes helyzetbe kerültem. Ezért kihasználva a kínálkozó lehetőséget, feleségemre és két kisgyermekemre gondolva, a nyitott előszobán és a lépcsőházon keresztül lerohantam az utcára egyszerre háromnégy lépcsőfokot is magam mögött hagyva. Ott a rám várakozó Mercedesbe ugorva azonnal gyors indulásra adtam parancsot a gépkocsi vezetőjének, hogy sürgősen vigyen a hadtestparancsnokságra. A hadtestparancsnokság főbejáratánál aztán kiszálltam a kocsiból, a kocsivezetővel közöltem, hogy visszaállhat a szokott helyére, én pedig besietvén az épület udvarába, egy hátsó kijárati ajtón elhagytam az épületet. Sokáig gondolkodtam, hogy most mitévő legyek, majd átmentem Budára a Zivatar u. 14. szám alatt lakó nagynéném lakásába. Ott néhány órát eltöltöttem, kissé megpihentem és átgondolva a helyzetemet, végül úgy döntöttem, hogy visszamegyek a Veres Pálné utcába, felkeresem Gobbi Ede századost. Ezt az elhatározásomat