Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)
BEVEZETÉS
Ellenben néhány nap eltelte után újra összeállítottak egy csoportot, amelyikben mi is szerepeltünk, és a legénységi állományiak között is volt néhány felvidéki származású. Kivittek minket az állomásra - ahogy mondani szokás - bevagoníroztak az orosz őrökkel sűrűn ellátott vagonokba, s azokat lezárva elindult velünk a vasúti szerelvény dél-kelet felé. Felsorakoztatásunk közben hiába kérdezgettük mi az intézkedő orosz tiszteket meg az őröket, hogy hová visznek, nem kaptunk rá választ, legfeljebb egyszer-kétszer gorombán leintettek. Csak akkor tudtuk meg, hogy hová keveredtünk, amikor vagy tíznapi vonatozás után a romániai Foc§aniban leszállítottak minket a vonatról, és egy óriási hadifogolytáborba, a hírhedtté vált focçani hadifogolytáborba hajtottak be. Bakó Imre kérdésfeltevése abból fakadt, hogy amióta a váci fegyházban az orosz politikai tiszt emlegette a Felvidéknek Csehszlovákiához való visszacsatolását, ennél fogva a csehszlovák hadseregbe történő átadásunkat sokat latolgattuk, mitévők legyünk. Végül el is döntöttük, hogy be kell lépnünk az új magyar hadseregbe. Az átadás perceiben azonban újra felmerült az a gondolat, hogy mi nem akarunk a csehszlovák hadseregbe menni, de vajon most már minket, akik újra csehszlovák állampolgárok leszünk, be lehet-e osztani jelentkezésünk alapján az új magyar hadseregbe. Ha igen, akkor hogy juthatunk mi onnét haza, a szülőföldünkre, családjainkhoz? A szülőföld, a család, a felvidéki nép iránti vonzalom, a Felvidékhez mint hazához való ragaszkodásunk érzése, mindezek együttesen váltották ki belőlünk a kétkedést, latolgatást. Tisztán és világosan akartuk látni a helyzetünket, és annak alapján helyesen dönteni. De rövidlátás, naivság volt tőlünk ennek a kérdésnek az eldöntését a fogvatartóinkra bíznunk. A becsületes gondolkodásnak, a tisztánlátás utáni vágyakozásnak az eredménye volt aztán részemre és Kozma Laci részére a két és félévi szovjet hadifogság, Bakó Imre barátunk pedig még egy évvel tovább sínylette a felszólalásából fakadó raboskodását. Jó barátunk volt, szerettem őt és sajnáltam, amikor közel kétévi együttlétünk után elszakadt tőlünk, egy másik táborba vitték el, több felvidéki fogollyal együtt. Mikor egy évvel később, mint mi hazatért, Érsekújvárott találkoztam vele még egyszer-kétszer. Odavaló volt csakúgy, mint néhai felejthetetlen feleségem. Elnehezült szívvel és bánatosan ücsörögtünk a vagonokban, amikor a vonatszerelvény elindult velünk Jászberényből déli, dél-keleti irányban. Akkor már világossá vált előttünk, hogy kivisznek a Szovjetunióba. Az oroszok csalárdságaira gondolva felmerült bennünk a kérdés, vajon hazakerülünk-e valaha, s ha igen, akkor mikor és milyen állapotban. Nem sok reményt fűztünk hozzá, annál is inkább, mert még csak a fogság kezdetén voltunk, és máris eléggé legyengülten. Tudtuk, hogy az oroszok pár éven alul nem adják, és ha az élelmezésünk azon a szinten marad, amilyen eddig volt, akkor hogy lehet ezt hosszabb távon kibírni. Szóval rengeteg kérdés foglalkoztatta az embert. Voltak köztünk ugyan derülátók, akik olyan elméleteket hirdettek, hogy az oroszoknak nem érdekük a mi kinttartatásunk a SZUban. Rövidesen most már véget ér a háború, s a hadifogság elveszti jelentőségét. Maguk az orosz őrök is folytonosan mondogatták, hogy "szkóra damoj" (rövidesen haza), tehát csak áttesznek egy másik lágerba. Majd amint vége lesz a háborúnak, rövidesen hazaengednek - mondogatták. Amikor aztán a vonat csak nem rázott ki minket magából sehol Magyarország területén, hanem robogott belünk Erdélyen keresztül, akkor újabb és újabb "éltető" gondolatokkal, nyakatekert elméletekkel jöttek a derűlátóbbak, az okosaknál okosabbak. Ez olyanféle papagájelmélet volt. A macska elkapott egy papagájt, és felfutott vele a háztetőre. S amikor a szájában a papagájjal már a háztető gerincén futott, a papagáj még mindig azt kiabálta, hogy nem kell beszarni emberek.
