Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

elképzelés kivitelezése sikerrel jár, és sikerül épségben talajt érni az utcában, igen kockázatos az utolsó tényező, amely azt a kérdést veti fel, hogy sikerül-e bejutni közülünk valamelyikünknek, pláne mindannyiunknak a szemben lévő házak valamelyikébe. Összességében az egész vállalkozás nagyon kockázatos volt, a sikeres végrehajtás pedig igen kétségesnek látszott. Ám Varga Ernőt nem olyan fából faragták, aki eláll az elképzeléseitől, ha csak pár százaléknyi eredményt vár is tőle. Megindult hát a munka. Roppant kemény dolog volt azzal a kis reszelővel kínlódni, félmilliméterenként haladva előre. Másnap be is fejeződött a vállalkozás további kivitelezése. Ugyanis az oroszok elfogtak egyet közülünk, azt, aki akkor éppen reszelte a rácsot. Már véres is volt a keze a kis reszelővel való erőltetett munka következményeként. A többinek sikerült meglógni a helyszínről. Ernő például egészen a fegyház padlásáig menekült, onnét tornászta magát vissza a mi cellánkba. Elég sokat izgultunk, nem lesz-e folytatása a dolognak, mert az elfogott szökevényjelölt esetleg bevallja az oroszoknak, kik voltak még a vállalkozás tagjai. Ám mi történt? Az elfogott szökevényjelöltet a táborparancsnok elé kísérték, közben persze jól megverték. A táborparancsnok végignézett rajta, látta, hogy véres a keze a reszeléstől. Egy ideig gondolkodóba esett, aztán megkérdezte a foglyot, hogy miért akart megszökni. Az pedig azt felelte, hogy nem bírja elviselni a családjától, a gyermekeitől való elszakítottságot. Vajon miként ítélkezett a táborparancsnok? A következőket mondta: - Aki ennyire szereti a gyermekeit, a családját, az megérdemli, hogy szabad legyen! - és a foglyot hazaengedte. Kinyittatta előtte a kaput, és még annyit mondott neki, hogy nyugodtan menjen haza, csak vigyázzon, hogy valahol újra el ne fogják. Mindezt másnap a tábor tolmácsa mondta el nekünk nem tudván, hogy mi is kapcsolatban álltunk ezzel az üggyel. Ugyanis ő tolmácsként jelen volt a táborparancsnoki kihallgatáson. A táborparancsnok eljárása roppant emberinek tünt. Megszánta a fogoly családapát, és a pillanatnyilag rajta eluralkodott hangulat alapján pozitív értelemben cselekedett. A következő napon a tolmács viszont nevetve mesélte, hogy pár óra múlva kipótolták az oroszok a létszámhiányt. Hoztak a hazaengedett fogoly helyébe valahonnét a városból vagy környékéről egy fiatalembert, és bevágták a legénységi foglyok közé. Később megismerkedtem vele, 32 éves volt, a vezetéknevére már nem emlékszem, a keresztneve Lajos volt. Sikerült neki lelépnie a magyar hadseregből, elbujdosott, aztán sikerült civil ruhát szereznie, és éppen hazafelé tartott, amikor Vác előtt feltartóztatta őt két géppisztolyos orosz katona. Kérték tőle a "bumáskát", az igazolványát. Nála sajnos nem volt semmi ilyesmi, erre "bedavajozták" őt a fegyházba. Aztán még Jászberényben velünk volt. Ott jelentkezett, és be is vették az új magyar hadseregbe. Tüzértizedes volt. Matuska Szilveszter evőcsészéje Szó esett már arról az előzőekben, hogy Ipolykiskeszi óta nem volt evöcsészém, és hogy útközben kaptam egy üvegburát, abba löttyintették be nekem az ételt. Ez rendszerint valami híg lé volt, mondjuk, hogy leves. Ha azt éppen jó melegen, vagy forrón kaptam, elég gondot okozott, mert megégettem a kezemet vele. A váci fegyházban azonban az odaérkezésünk és "beszállásolásunk" utáni napon végigment a folyosónkon és minden cellába beszólt egy orosz a tolmáccsal, hogy akiknek nincs evőcsészéje, kanala, azok részére sorakozó a folyosón. Természetesen én is jelentkeztem. A tiszti részlegen összegyűltünk vagy harmincan. Azután elvittek minket