Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

hadnagytól. Amikor később azzal is megismerkedtem, az azt állította, hogy egy német tiszt adta neki egy adag kásáért. További nyomozásom azonban elakadt. A hadnagy úr, aki nekem az első száz oldalnyi regényrészletet olvasásra felkínálta, szörnyen el volt képedve, mikor meglátta az én aláírásomat, és amikor tudomására hoztam, hogy ragaszkodom a tulajdonomat képező egész könyvhöz, gyűjtse össze minden, jelenleg kölcsönbe kiadott részét, és adja át nekem. Ezt ő először megtagadta, mondván, hogy ez csak volt esetleg az én tulajdonom, de ő ezt a könyvet megvásárolta, így tehát most már az ő tulajdona. Mikor aztán több tanú jelenlétében egyeztettük az aláírásomat, és kénytelen volt elismerni, hogy a regényrészletben talált aláírás - amivel ő előzőleg nem törődött - az én sajátkezű aláírásom, akkor alkudozni akart velem. Felajánlotta, hogy ő továbbra is forgalmazza a könyvet, és a jövedelmet felezzük meg. Ezt azzal indokolta, hogy végeredményben neki köszönhetem a könyvem felfedezését, és tetejébe az ő ajánlatával egy nem lebecsülendő ingyen jövedelemhez jutok. Ő ugyanakkor a saját kenyerén vásárolt könyv és a forgalmazásával járó munka utján szerzett jövedelem felétől esik el, ill. lemond róla. Természetesen az ajánlatát nem fogadtam el, de vagy egy hónapba került, míg a könyvet a magyar táborparancsnokság segítségével visszakaptam. Akkor is már alaposan megtépázva, hiányosan. A tulajdonjog bizonyításához az is hozzájárult, hogy még egy másik helyen is ott volt a sajátkezű aláírásom. Ahogy később hallottam, az illető hadnagy úrnak egyéb, állítólag nem a legtisztességesebb úton szerzett jövedelmei is voltak. Én egyébként ehhez a szétszabdalt könyvhöz már inkább csak érzelmi okokból ragaszkodtam annyira. Egy kicsi kis emlék az otthonunkból. Varga Ernő szökési terve A váci fegyházban, vagy mondjuk hadifogolytáborban cellákban voltunk elhelyezve, külön a tisztek és külön a legénység, de összejárhattunk, a fegyházon belül szabad mozgási lehetőségünk volt. A tisztálkodás lehetőségei kielégítőek voltak, de az élelmezésünk továbbra is silány volt, sokat éheztünk. A bényi volt tanítványaimmal naponta találkoztam, latolgattuk a jövőnket. Közülünk Varga Ernő volt a legszemfülesebb, jött-ment, szimatolt, szinte az egész fegyházat felkutatta. Szerzett is imitt-amott egy kis kenyeret, hagymahéjból teát főzött, és ezekkel rólam sem feledkezett meg. A fegyház pékségében hadifoglyok sütötték a kenyeret, azokkal került valahogy érintkezésbe. Ernő sokat foglalkozott a szökés gondolatával. Szerzett is az egyik orosz őrtől egy kisméretű reszelő féle vasdarabot, amivel a fegyház be nem népesített szárnyán az egyik nyitott cella ablakának vasrácsait akarta átfűrészelni. Engem is beavatott a dologba és még két társát, akikkel felváltva reszelték a kiszemelt cella ablakának a rácsát, éberen őrködve arra, hogy nem jön-e valaki. Ez a szárnya a fegyháznak egy viszonylag rövid és keskeny utcára néz a város irányában. Az utca szemben lévő oldalán házak vannak. Ernő azt is kikémlelte, hogy az utcában nincs őrség, csak az utca elején, a fegyház sarkán nagy ritkán megjelenik egy őr, benéz az utcába, majd megfordul és visszamegy. Az volt az elképzelése, hogy ha sikerül a rácsozatot átfűrészelni annyira, hogy az utolsó két vasat már csak milliméterek tartják, a rácsot már egy hirtelen erős mozdulattal be lehet hajlítani. Akkor aztán a kellő pillanatban ki lehet bújni az ablakon, le lehet ugorni az utcára és a szemben lévő házak valamelyikébe valahogy beszökni. Persze a sok nehéz körülmény sikeres leküzdése mellett fennállott még az a tényező, hogy csaknem emeletnyi magasságból kellett volna sikeresen földet érni. Könnyen előállhatott volna egy lábficam, vagy még inkább egy bokatörés. És végül, ha minden