Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Dikácz Vince elmondta, hogy a német offenzíva közepette, amikor is a németek a töméntelen földi fegyver mellett a légierőt is bevetették, az oroszok elrendelték Bény község kiürítését, a lakosság áttelepítését az Ipoly völgyébe. Ott - mesélte nekem Dikácz Vince - az oroszok akkor ejtették fogságba, de még látta Bényben a családomat menekülés közben. Látta, hogy a feleségem két kis gyermekünkkel és még valakikkel, akiket ő nem ismert (az anyósom, két sógornőm, meg Krisztina) futnak a Garamon levő pontonhíd felé. Pár perc múlva a német légierő gépei bombázták a falut, és a pontonhidat telitalálat érte. Hogy feleségemék túljutottak-e a hídon a bombatalálat előtt, azt Dikácz Vince nem tudta megmondani. Közel egy esztendeig csak ennyit tudtam a családomról. Ez alatt az idő alatt nap mint nap, nem túlzás amikor azt mondom, hogy óráról órára gyötört a gondolat, vajon életben vannake, és ha igen, akkor hol lehetnek? Csak egy év múlva kaptam meg otthonról az első lapot, amely feloldotta bennem az említett gyötrő gondolatot, megtudván, hogy valamennyien Érsekújvárott vannak apósomék lakásában és egészségesek. El lehet képzelni azt a nagy-nagy örömet, ami akkor átjárta az egész gondolat- és érzelemvilágomat. Már vagy fél éve kint voltam a Szovjetunióban az úszmanyi tiszti hadifogolytáborban, amikor megismerkedtem egy olyan német főhadnaggyal, aki részt vett a nagy garami offenzívában. Tört németséggel többek között megkérdeztem tőle, hogy hol esett fogságba. Megdobbant a szívem, amikor azt válaszolta, hogy Magyarországon, a Garam folyó mellett Bény község határában egy szovjet ellentámadás során. Az is kiderült a német főhadnagy elbeszéléséből, hogy Leánd pusztán, vagyis Bény-lakótelepen egy vagy két napig ő ott az iskolaépület melletti romos lakásban lakott a harcok szüneteiben, tehát a mi lakásunkban. Elmondta azt is, hogy a lakás teljesen ki volt fosztva, az értékes bútorok alaposan meg voltak rongálva, a szekrények ajtajai le voltak szakítva, az udvaron bútordarabok, összetört porcelánedények, tányérok, kidobált és össze-vissza tépett könyvek, összetört képrámák, összeszabdalt olajfestmények hevertek szanaszét. Röviden szólva a német főhadnagy elbeszélései még betetézték azt, amit Dikácz Vince bényi tanítványom elmondott nekem a családomról. Leánd puszta és környéke kétszer is gazdát cserélt a súlyos harcok folyamán - mondta a német tiszt. Bény és Bart községekre német részről közel 400 ágyú ontotta a tüzet támadás előkészítése során. Aztán felváltva jött a német, majd az orosz gyalogság és egyéb alakulatok. Nem csoda, hogy így néztek ki a kifosztott és romos lakások. Fájt a szívem, amikor családom hollétére gondoltam, és a német főhadnagy elbeszélése során eszembe jutott a mi szépen, gazdagon és ízlésesen berendezett és felszerelt lakásunk. A könyvtárunk is viszonylag elég gazdag volt, a magyar- és a világirodalom sok értékes alkotása volt benne. Még olyan ritkaságok is fémjelezték, mint egy eredeti nagyszombati nyomtatású Káldi Biblia. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy még odakint a Szovjetunióban, az úszmanyi tiszti hadifogolytáborban is találkoztam a mi könyvtárunkból származó egyik könyvünkkel. Egy alkalommal bejött a mi barakképületünkbe egy hadnagyi rendfokozatú hadifogoly tiszt (sajnos a nevére már nem emlékszem), és felkínálta nekem olvasásra Margaret Michell: Elfújta a szél c. regényét. Mondta, hogy száz oldalanként szállítja a könyvet olvasásra, az ára napi 20 dkg fehér kenyér. Nála volt éppen a száz oldalakra szétszedett könyvnek egy példánya, amit a kezembe adott, hogy megnézhessem. Kézbe veszem, hát látom, hogy ez a mi otthoni könyvtárunkból való, a mi Bény-telepi lakásunkból. Kérdeztem tőle, hogy hol szerezte ezt a könyvet, mert az az én saját tulajdonom, és rögtön mutattam is neki az egyik oldalon a sajátkezüleg beírt nevemet. Azt a választ kaptam, hogy vagy három hónapja vette kenyérért meg rubelért egy másik magyar