Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

megjött, a géppisztolyát - minthogy magát teljes biztonságban érezte, meg hogy minket távol tartson a szökésnek még a gondolatától is - a falhoz állította, bevacsorázott, és befeküdt a nekem szánt ágyba. Hiába mutogatta a házigazda, hogy azt nekem szánták, nem törődött vele. Csak a csizmáját húzta le, és ruhástól befeküdt az ágyba. így mi öten a padlón aludtunk. Amíg az őr távol volt, mi kérdezgettük a házigazdát és felségét, hogy mi itt a helyzet. Ők csak annyit tudtak nekünk mondani, hogy már pár hete vannak a faluban orosz katonák, van itt valamiféle magasabb parancsnokság is, de egyébről nem szóltak. Reggelire kaptunk a háziaktól egy kis kenyeret meg tejet, az őrünk meg úgy 8 óra tájban megint otthagyott minket. Azt mondta, hogy elmegy a parancsnokságra bejelentkezni, aztán jön vissza értünk. Amint az őr elment, a házigazda, aki a feleségével a másik szobában aludt, elmondta nekünk, hogy itt valami baj van, nem hiszi, hogy minket hazaengednek. Ugyanis ő az éjjel kétszer is kint járt az udvaron, látta, hogy a ház előtt őrség van, és az bizonyára ránk vigyázott. Elbocsátó levél helyett hadifogság Akkor már rosszat sejtve mi is kapkodtunk a fejünkhöz, de már nem volt mit tennünk, mert az őrünk rövidesen visszaérkezett, kivezényelt minket maga elé tartott lövésre kész géppisztolyával az udvarra, és magyarázgatta, hogy aki szökni próbál, azt lelövi. Aztán végigkísért a falun, mi több, jóval a falun kívülre, ahol a kettős szögesdrót kerítéssel körülkerített és őrséggel biztosított, úgynevezett "gyűjtőtábor" bejáratához érkeztünk. Se magasabb parancsnokság, se hazamenetelt biztosító "bumáska", helyette szovjet hadifogságot jelentő átmeneti gyüjtőtábor! A kapubejáraton belül azután a táborparancsnokság részéről egy tiszt név szerint és egyenként átvett minket. Elsőként engem szólított (nem ütött pofon, csak meglegyintette az arcomat), a táboron belüli épületek közül rámutatott a velünk éppen szemben lévőre, és az egyik őrrel odakísértetett. Középen volt a konyha, jobbra-balra egy-egy szoba. Engem az őr a hátsó szobába vezényelt, rámutatott a bal sarokban lévő ágyra, hogy az lesz az enyém, és eltávozott. Ebben a szobában már voltak ketten, a másikban pedig hárman. Kisült, hogy ez a tisztek barakkja. Rövidesen megismerkedtünk, bemutatkoztunk egymásnak. Az én egyik szobatársam szintén pedagógus volt, Ete község (Komárom megye) iskolájának az igazgatója, Dolovai Richárd. Ő is zászlósi rangban volt. A többi "sorstársam" teljes nevére már nem emlékszem, csak arra, hogy mind a hatan alacsonyabb rangúak voltak (zászlóstól hadnagyig). Az első teendőmnek a tisztálkodást tekintettem. Szinte az egész testem viszketett. Utoljára Ipolybélen voltam levetkőzve, azon a bizonyos napon, amikor a zárkánkból elvittek megfürödni egy pár liter vízbe'n. Azóta végig rajtam volt a teljes ruházatom, kivéve, ha az ember időközönként le tudta vetni derékig a felső ruházatát, hogy kissé tetvészkedhessen. Milyen ruha volt rajtam? Az, amiben Bény telepről elindultam, majd családomtól elszakítva Bényből elhurcoltak a szovjet megszállók. Tehát csizma, katonai csizmanadrág (bricsesz), alsónemű, gyapjú pulóver, zakó, rövid bekecs báránybőr béléssel, a fejemen pedig egy zöld vadászkalap. Kimentem hát mindjárt a bemutatkozás után a ház elé, kissé sütött a nap, levetettem a bekecsemet, zakómat és a pulóveremet. Érdekes módon a legtöbb tetű mindig a pulóveremben tanyázott. Onnét indították a támadásaikat. így hát a pulóveremmel kezdtem. Jól emlékszem rá, 53 tetűt fogtam ki, amikor jöttek értem, és