Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Ittlétünk öt vagy hat napig tartott, élelmezésünk változatlanul gyenge volt, sokat éheztünk. Volt úgy, hogy estefelé egy nagyobb katonai egység szállásolta be magát a majorba, jutott belőlük a padlásra is. Hangoskodtak, énekeltek, aztán reggel továbbvonultak. Rá nemsokára félig-meddig humorba illő, de lényegében szomorú tényt panaszoló, átkozódó és siránkozó asszonyi hang ütötte meg a fülünket: - Disznók, tolvajok, gazemberek, nem volt elég, hogy négyen megerőszakoltak? Megtörtént, hát megtörtént, nem lehetett ejlene tenni. De hogy még azt a kevéske kukoricámat is ellopták a padlásról, az már mégis a legnagyobb gazemberség. Most mit fogok adni annak a pár darab baromfinak, amit még meghagytak az előzőek. Hogy az Isten verje meg őket, ahányan vannak! Kisgyarmat - Ipolykiskeszi Zalabapusztáról Kisgyarmat községbe vitt tovább az utunk, de már a két orosz letartóztatott nélkül. Az egyik, a hadnagy még Ipolybélen lemaradt tőlünk, a másikat, az alhadnagyot meg Zalabapusztán tartották vissza. Kísgyarmaton egy istállóba, tehenek közé "szállásoltak be" minket. Bűzös volt ugyan, de meleg, és így legalább nem fáztunk. Ez számunkra csak átmeneti szállás volt, mert másnap reggel tovább kellett indulnunk. A reggeli kenyéradagunkhoz kaptunk a tehenek gazdájától fejenként egy bögre frissen fejt tejet. Aztán egy igen szimpatikusnak tűnő géppisztolyos orosz ör kíséretében nekivágtunk az újabb cél felé. Az alhadnagy, aki útbaigazított minket, közölte velünk, az öt magyar fogollyal, hogy most egy magasabb parancsnokságra megyünk, ahol kiállítják nekünk a "bumáskát" (papírt), amellyel aztán hazaengednek, szabadok leszünk. Közvetlenül az elindulásunk előtt az őrünk is ezt bizonygatta nekünk, sőt útközben is néhányszor. És hogy súlyt adjon a szavainak, volt úgy többször is, hogy minket leültetett az árok szélére, pihenjük ki magunkat, mondta, hogy ő lassan előre megy, és majd érjük őt utói, a legközelebbi faluban megvár minket. Nem muszáj sietnünk. Mi meg szamarak, hittünk neki. Vagy másfél kilométerre volt ez a falu, és valóban "hűségesen" az ígéretéhez, várt minket a falu végén. Az úttól jobbra meg balra a határban voltak fás, bokros, kisebb-nagyobb területek, kockázatos lett volna ugyan a szökés egyikünk-másikunk számára, de szétfuthattunk volna. Nekünk viszont fontos volt a szabadságunkat biztosító papír! Máskor meg volt úgy, hogy az orosz maradt le tőlünk pár száz méterre, mi meg bevártuk őt. Kérdeztem tőle útközben többször is, hogy hová megyünk tulajdonképpen. Nem hazudott, azt mondta oroszos kiejtéssel, hogy Ipolykiskeszire. Meg is okolta, hogy miért oda, olyan messzire. Itt már azonban füllentett, azt válaszolta ugyanis, hogy ott van az a parancsnokság, ahol a magyar foglyokat igazolvánnyal látják el, és hazabocsájtják. Ö már ezt a küldetést - mondotta nekünk meggyőzően - többször végigcsinálta, a magyarokat hazaengedik. Estefelé meg is érkeztünk Ipolykiskeszire, ott bevitt minket egy parasztházba. Egy idős házaspár lakott ott. Az őrünk megmagyarázta nekik, hogy ott fogunk aludni, csináljanak nekünk helyet és adjanak valamit enni. Ő aztán otthagyott bennünket, hogy majd később visszajön, mert ő is itt fog aludni, a parancsnokságra csak holnap mehetünk, addig végezzük el a dolgunkat, vacsorázzunk meg. Innét megint meglóghattunk volna, mert már közben besötétedett, őrünk meg nem volt, de hová? És egymás között beszéltünk is róla, hogy vajon hová, merre most, amikor már egészen közel vagyunk a szabadulásunkhoz. Az idős házigazda házaspár megkínált minket finom fehér kenyérrel, egy darabka kolbásszal, szalonnával. Aztán nekem ágyat vetettek, a társaimnak meg hoztak be két szalmazsákfélét és takarókat. Az őr kb. másfél - két óra hosszat volt távol. Mikor