Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Akkor meg sokáig azért faggattak, hogy hol jártam és harcoltam a Szovjetunióban, melyik alakulatnál szolgáltam, hány oroszt öltem meg, stb. Ugyanis egyik előző kihallgatáson végig kellett sorolnom, hogy a háború folyamán hol szolgáltam, milyen beosztásokban. Ott pedig nem szerepelt hadiszolgálat, csak magyarországi, úgy, ahogy volt. Most, hogy mindinkább oroszul kezdtem beszélni, ez gyanút keltett az egyik kihallgató főhadnagynál, hogy én kint jártam, és ott tanultam már meg valamennyire oroszul. Azon az éjszakán havaseső esett. A főhadnagy - minthogy nem vallottam azt, amit ő akart - kivitetett az udvar végébe, ott bedugtak a gödörbe (valószínűleg előzőleg lövészkút volt), s hogy a fejem egy síkban legyen a talajjal, egy gerendafélét tettek a nyakamba. így csak olyan félig guggoló állapotban voltam, ami igen fárasztó volt, a nyakamba meg hullott a vizes hó. Nem tudom, mennyi időt töltöttem ott, de a végén félig-meddig gémberedetten emeltek ki a szűk gödörből. Persze, akkor sem tudtam nekik mást mondani, csak az igazságot. A főhadnagy még kiabált velem egy darabig, aztán elmosolyodott, azt mondta, látja, hogy jó katona vagyok, megkínált egy pohár borral és elküldött aludni. De a nyakcsigolyámat azért pár napig éreztem. Volt egy olyan kihallgatásom is, ahol egy bajuszos hadnagy az októberi kiugrás körüli dolgokat firtatta elég hosszasan. Részletesen el kellett mondanom, amit erről tudtam. A végén Horthyt ugyancsak dicsérgette nekem, hogy nem szerette Hitlert, meg a németeket, és milyen kár, hogy a bölcs elhatározását, a kiugrást nem sikerült neki véghezvinnie. Általában így teltek a napjaim és éjszakáim Ipolybélen. Csakúgy, mint a többi fogolytársamé, azzal a különbséggel, hogy az ellenünk felhozott vádak nem voltak azonosak. Sokat töprengtem azon, mi lehet a családommal. Imitt-amott bejött az udvarba egyegy civil. Közel ment el a mi zárkánk mellett, de hiába próbáltunk a kis "ablakon" át megtudni tőlük valamit, még a fejüket is elfordították felőlünk. Láthatólag meg volt nekik tiltva a foglyokkal való érintkezés, és féltek bármit is válaszolni a kérdéseinkre. Egyszer például egy pedagógus jött be az udvarba, akit jól ismertem. Arra kértem nagyon röviden, üzenje meg a családomnak, hogy hol vagyok. Ahogy két és fél év után a "hadifogságból" hazatértem, megtudtam, hogy abban az időszakban járt Bényben, beszélt is ott a sógornőmmel, de rólam egy szót nem ejtett. Az egyik napon végeszakadt a mi ipolybéli fogságunknak. Reggel elvittek minket fürödni egy másik házba. Ott mindegyikünk kapott egy kisebb lavórnyi vagy dézsányi vizet, és abban meg kellett "fürödnünk". Olyan 3-4 I víz jutott egyre. Az alig langyos vizet egy katlanból kellett kimeregetnünk, vacogott tőle a fogunk, és alig vártuk, hogy félig-meddig vizesen visszavigyenek a tetves odúnkba. Utána megkaptuk a reggelinket, majd pedig két géppisztolyos ör kíséretében "áthelyeztek" Zalabapusztára. Ez tulajdonképpen egy uradalmi major volt hosszú cselédházzal, amelynek a végében beton disznóól volt hozzáépítve szük betonrekeszekkel. Ide zártak be minket, de előzőleg a szérűben lévő egyik kazalból nyirkos, penészes szalmát kellett kihúzogatnunk, és azzal aljaztunk meg magunknak. Mindegyik rekesznek kívülről zárható külön ajtaja volt, és a rekeszek előtt egy keskeny folyosó. Itt tartózkodott az őr. Nem tudni miért, de csak az egyik ólrekeszbe zsúfoltak be hetünket. Nagyon szorosan voltunk, feküdni nem lehetett benne, csak ülni vagy állni. Zalabapusztán csak egy kisebb politikai egység tartózkodott, mely elől, a cselédlakásokban volt elhelyezve. Itt engem csak egy alkalommal hallgattak ki, azt is csak nagyon röviden.