Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Január 9-én estefelé a német csapatok a Garam jobb partjáról fokozatosan kezdtek visszavonulni. Kisebb-nagyobb csoportokban vonultak a dűlőutakon, szántóföldeken fegyvereikkel együtt északi irányban Érsekkéty, Kurai és részben Csata községek felé. A nálunk lévő két tiszt is elbúcsúzott. Felajánlották nekem, hogy velük mehetek, de én megköszöntem nekik és mondtam, hogy egyelőre a családommal maradok. Nagyon megértőek voltak velünk szemben, jóváhagyólag néztek egymásra, s rövid gondolkodás után szerencsés túlélést kívánva eltávoztak. Ők egyébként úgy tudták, hogy pár nap szabadságra jöttem haza, de a párkányi híd felrobbantása miatt nem tudok visszajutni az alakulatomhoz. A két tiszt felszerelésének, csomagjuknak egy részét két katona vitte utánuk, az egyik jól beszélt ukránul. Amíg a két tiszt nálunk lakott, többször láttam őt bemenni hozzájuk. Nekem azt mondta, hogy ö a Vlaszov-féle hadseregcsoporthoz tartozik. Persze, nem tudni, mi volt ebben az igazság. Megjöttek az oroszok A németek elvonulása után mély csend borult a havas tájra. Hosszan néztem az elvonuló német katonacsoportokat, mígnem végleg leszállt az est, és sötétség borult a határra. Ugyanis a Bény-lakóteiepi iskola és pedagógus szolgálati lakás a lakótelep utolsó épületegyüttese volt a község határa felé, hogy úgy mondjam, ez volt a "faluvég". Innét jártunk be feleségemmel együtt kerékpárral esőben, sárban, hóban pedig gyalog Bény községbe tanítani. Egyszóval elvonult harci tevékenység nélkül az utolsó német megszálló a tájunkról, és mi egyelőre a senki földjén maradtunk, várva, hogy. mi következik ezután. Kisgyermekeinket idejében lefektettük aludni, mi felnőttek pedig még jó ideig beszélgettünk. Időközben felmentem a pincéből, kikémlelni a helyzetet, majd mikor azt tapasztaltuk, hogy sehol semmi zaj nem hallatszik, a család nyugovóra tért. Mindenkinek megvolt a maga kényelmes helye. Én nem feküdtem le, hanem az egyik fotelben ülve a pince alsó bejárata mellett virrasztottam. Már hajnalodott, amikor a Garam folyó és Bény község irányából egy-két lövés hallatszott. így tartott ez reggelig, amikor is gyéren ugyan, de mind közelebbről szóltak a fegyverek. Végül pont 10 óra volt, amikor valaki a pinceablak előtti két homokzsákot félredobta, majd megnyitották felettünk a lakás bejárati ajtaját (szándékosan nyitva hagytam, nehogy betörjék). Lépések hallatszottak felettünk. Ezek után felmerészkedtem a pincéből az előszobába nyíló ajtóig, de mielőtt azt kitártam volna, hangosan kiszóltam: "Nye Sztreljaj!" (Ne lőjj!) Három orosz katonával találtam magam szemben, mindhárman rám szegezték a géppisztolyukat, és az egyik megkérdezte: "Nyemec jeszty?" (Német van?) Azt válaszoltam: "Nyet, magyar." Erre maguk elé küldtek, és lejöttek mögöttem a pincébe. Alaposan körülnéztek, majd láthatólag feloldódva, sőt, barátságos hangon felhívtak, hogy mutassam meg a lakást. Ott is mindent alaposan átnéztek, sok minden iránt, főleg a németek iránt érdeklődtek. Szláv tudásomnál fogva elég jól megértettük egymást. Magamról elmondtam, hogy helybeli pedagógus vagyok a magyar honvédségnél szolgáltam zászlósi rendfokozattal, frontszolgálatot nem teljesítettem, de nem akartam tovább a hadsereg kötelékében maradni, mert várható volt, hogy mielőtt a háború véget ér, esetleg valamelyik harci alakulathoz átosztanak. Beszéltem arról is, hogy a családomat semmiképpen nem akartam elhagyni, ezért leléptem a magyar hadseregből. Ezek a beszélgetések javarészt a pincében folytak le. Rövidesen a telefont is bevezették, ahonnét a közben leállított ágyúk tüzelését a pinceablakon át irányították. Ugyanis az történt, hogy a németek az előző est folyamán valóban visszavonultak, de a lakásunktól nem messze, a környező enyhe dombvonulaton az éjszaka folyamán beásták magukat, kiépítették az állásaikat. A