Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

német állások a mi lakásunktól nem voltak messzebb, mint két-három kilométer, helyenként még közelebb, kb. csak 500 méterre. Ezekből az állásokból gyakran tartották tüz alatt gyalogsági és tüzérségi fegyverekkel a lakótelepet birtokba vett szovjet alakulatokat, amelyeknek a legelőretoltabb állásaik és épülő vonala a mi kertünkön, udvarunkon és lakásunkon keresztül vezetett. így kerültem én családommal együtt a harci cselekmények első, legveszélyeztetettebb vonalába, ahonnét az oroszok viszonozták a németek lövöldözéseit. A konyhánk, az előszobánk előtt a szemben lévő fáskamrák és sertésól fedezésében időnként négy orosz aknavető okádta a tüzet, a lakásnak a német vonal felé néző ablakaiból pedig kézi fegyverekkel tüzeltek. Az egyik ilyen hosszú csövű puskával lövöldöző katona kölcsön adta nekem a távcsövét. Élénken emlékszem még ma is arra, hogy az egyik lövéssel sikerült egy német katonát eltalálnia, aki az egyik lőállásból a másikba futott át. Arra is emlékszem, hogy úgy este felé, szürkületkor a német állások mögött fel-felbukkant egy-egy katonai mentőautó, amelyek szedték össze a németek sebesültjeit. A pincéből a tüzérséget irányító két tüzértisztnek jelszava a "cseresnya" szó (cseresznye) volt, amit időnként a telefonba bemondtak. Utána mindig ágyútűz következett. A hozzánk beszállásolt orosz katonák parancsnoka egy ferdeszemű, alhadnagy! rangban lévő fiatal tiszt volt. Általában jókedvű és barátságos volt, gyakran dúdolgatott valamiféle keleti dalt, és szívesen eljátszogatott két kis gyermekünkkel, Gyulussal és Zsuzsikával. Családom tagjai folyton unszoltak, hogy ezt valahogy akadályozzam meg, mert az alhadnagy bizony elég szutykos volt. Ki tudja, mikor tisztálkodott utoljára. Persze, ezt nem lehetett megtenni, nem akartam őt magunkra haragítani. Tudniillik azt is észrevettem, hogy gyakran hirtelen változik a hangulata, gyorsan haragra gerjed. A katonák közül többen és gyakran kérdezgették tőlem, hogy messze van-e még Berlin. Általában Berlinre voltak beállítva, Budapestet meg sem említették, holott a II. ukrán hadsereg katonái voltak, akiknek a feladata Magyarország felszabadítása volt a német megszállás alól. Érdekes volt az egyik idősebb kaukázusi katonának a kérdése, hogy még hány folyó ide Berlin. Ő a folyók számával mérte a harcteret, az általam megemlített kilométerek abszolút nem érdekelték, csak a folyók. El is sorolta nekem, hogy hány és milyen folyókon átjutottak el idáig a Dontól kiindulva. A mi ferdeszemű alhadnagyunk azonban a harmadik napon megneheztelt rám, és féltem is, hogy baj lesz belőle. Említettem már, hogy az iskolaépület, a lakás és a hozzájuk tartozó melléképületek a lakótelep utolsó, a környező határra néző épületegyüttes volt. A lakásból egy szoba, az előszoba, a konyha és a kamra a németek felé nézett. Az utca felőli oldal - ez volt az iskolaépület - a német vonal felé védett volt. Arról is szó esett, hogy az oroszok bejövetelük után átkutatták a lakást. Ez elég gyorsan ment, úgyhogy apróbb dolgok a lakásban elkerülték a figyelmüket. Leállt az előrenyomulásuk és elsődlegesen a külső védővonal kiépítése kötötte le leginkább a figyelmüket. Céllövészet a frontvonalon A második napon azonban az egyik fiatal katona - lehetett olyan 18 éves - kinyitotta az elöszobafal egyik fiókját és talált egy dobozban néhány longriff töltényt. Akkor éppen egyik részről sem volt lövöldözés. Felhívott a pincéből és kérdezte, hogy van-e puska. Mondtam, hogy igen, van a padláson. Ugyanis oda volt elrejtve a már említett belga flóbert puskám, amivel főleg szarkákra lövöldöztem. A tyúkóllal szemben volt egy jókora cseresznyefa, amit még annak idején a morvák ültettek. Nos, amikor a