Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

1943. februárjában történt meg a keleti fronton a doni áttörés, aminek következménye volt a II. Magyar Hadsereg tragédiája, csaknem teljes pusztulása. A németek a doni áttörésért a magyarokat kárhoztatták, és a visszavonuláskor a magyar csapatrészekkel szemben kimondottan ellenségesen viselkedtek. A magyar hadvezetés viszont a súlyos hadi helyzet bekövetkezését úgy értékelte, hogy a harcoló magyar egységeknél igen laza volt a fegyelem, a tiszti állomány zöme tartalékos tisztekből állott, akik nem voltak elég kemények a legénységgel szemben, nem léptek fel ellenük kellő határozottsággal. Általános tapasztalatként jelölte meg a hadvezetés, hogy a tartalékos tisztek, akiknek többsége falusi tanító és egyéb vidéki értelmiségi volt, nem tudott érvényt szerezni a hadvezetés által kiadott parancsok végrehajtásának. Ezért elrendelte a felsőbb vezetés a meglévő magyar hadsereg "gatyábarázását", ezt pedig a tartalékos tisztekkel kellett kezdeni, mégpedig igen keményen. Meg kell tanítani a tartalékos tiszteket arra, hogy a legénységgel szemben a lehető legkeményebb eszközökkel lépjenek fel. Szigorú fegyelmet kell a továbbiakban kialakítani, nem lehet eltűrni a legkisebb lazaságot sem. A "gatyábarázás" volt már a sivár elhelyezésünknek is a magyarázata. Én például többedmagammal egy tyúkólban kaptam elhelyezést. Már az első éjszaka alig aludtunk valamit, mert a rengeteg tyúktetű végigfutkározott a testünkön. A tyúktetű nem csípi az embert, csak futkározik a testén, és agyoncsiklandozza. Három napi "könyörgésünkbe" került, míg kaptunk ennél jobb, egy istállói elhelyezést. Ott meg nagyon zsúfoltan voltunk, de legalább nem volt tyúktetű. Pákozdon találkoztam Sándor öcsémmel. Ő már akkor hadnagy volt, a gránátvetőkhöz volt beosztva, én meg az aknavetőkhöz zászlósi rendfokozattal. Igen kemény "gatyábarázásban" részesültünk. A parancsnokaink részben egészen fiatal ludovikás tisztek voltak, részben héthetes jutási "előgatyábarázásban" részesült harapósabb fajta főhadnagyi rendfokozatú tartalékos tisztek. Már kora reggeltől folyton futtattak minket a pákozdi domboldalakon, leggyakrabban hegynek felfelé. Rengeteget kellett kúsznunk teljes felszereléssel, nekünk például hátunkon a szétszerelt aknavetővel. Majd kiköptük a tüdőnket. Aztán nyomban még énekelnünk kellett, hogy kitisztuljon a tüdőnk. Nekünk egy Almássy nevü, a Ludovikáról éppen hogy csak kikerült hivatásos hadnagy volt a parancsnokunk. Kedvenc szórakozása volt a "feküdj" és a "föl" olykor szinte vég nélküli vezénylése és gyakoroltatása. Ha a legkisebb dolog nem tetszett neki, fennen kiáltozta: "Az urak vért fognak hugyozni" - folytatódott a "feküdj", "föl". Á föld népéről a hivatásos tiszteknek általában az volt a véleménye, hogy a paraszt nem érdemel kíméletet, és különben is csak a kemény szavakat érti meg. Voltak aztán hasonló zsánerű "előgatyábarázott" tart. tisztek is. Az egyik ilyen Sz. Gyula nevű tatabányai főhadnagy például a folytonos daloltatásával fárasztott minket. A "Sej, haj denevér, bennünk van a kutyavér"-t nap-nap után harsogtatta velünk. Voltak éleslövészettel egybekötött harci gyakorlataink is, melyeknek során megkárosítottuk a szőlősgazdákat is. Mi például az aknavetőnkkel belelőttünk az egyik gazda szőlőjébe, és jó pár szőlőtőkét "kilőttünk" a helyéről. Móró hiv. hadnagy diktálta be a lőelemeket. Én valahogy éreztem, hogy itt valami nincs rendjén, és szóltam is. "Hajtsa végre! Tüz!" - szólt a parancs. "Hát akkor menjen!"' - szólt a jobboldali bajtársam, és beengedte az aknát a csőbe. Az pedig a szőlőben kötött ki. Nagy kő esett le a szívünkről, amikor szeptember 23-án befejeződött a tanfolyam, a vezérkar átkokkal kísért- legújabb találmánya, a "gatyábarázás", és még aznap bevonultunk Fehérvárra.