Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)
BEVEZETÉS
Párkányban az 1942. évi levente sportversenyen szép eredményeket értünk el (atlétika, kispuska-lövészet). Kiskőröstől Zomborig Legközelebb 1943 tavaszán hívtak be Komáromba, a 6. tábori tüzérezredhez. Onnét azonban mindjárt átirányítottak Kiskőrösre, az ott állomásozó szerb munkaszolgálatos zászlóaljhoz. Szakaszparancsnoki beosztást kaptam Fél Pál ácsi kollégával együtt Kinlovits főhadnagy századában. Egy ideig nem volt semmiféle feladatunk, csak naponta kivonultunk a város környékére, ahol legyalogoltunk vagy 20 km-t. így ment ez közel három hétig. A századparancsnok délutánonként és esténként állandóan locsolgatta a torkát kiskőrösi kadarkával, aztán éjszaka több alkalommal részegen riadóztatta a szerbeket, kutatást tartott a szálláshelyükön. Ha netán valami nem tetszett neki, piszkos komitácsi bandának nevezte a szerbeket, és váltig hajtogatta, hogy majd ö megtanítja őket tisztelni a magyart. Közben egyiket-másikat minden ok nélkül megpofozta. Alkalmasint velünk, szakaszparancsnokokkal is ordítozott. Végül meguntuk ezt a goromba bánásmódot, feljelentettük a zlj. parancsnokságon. Rövid félnapos vizsgálat után az I. világháborús főhadnagyot leváltották és egy Bednar nevü tart. hadnagy lett a századparancsnokunk. Néhány nap múlva aztán lehelyeztek minket Zomborba, repülőteret építeni. Még mielőtt Zomborba szállítottak volna, Kiskőrösön alaposan bejártam a várost, elidőztem Petőfi szülőházában. Kutattam Petőfi-emlékek után a helyi lakosság köreiben. Őszintén szólva, nem tudtam meg semmi újat. Beszéltem néhány olyan emberrel, akik a nagyszüleik vagy a dédszüleik révén hallottak egy-egy rövid történetet a Petrovics családról, de alapjában véve semmi érdemlegeset nem mondtak. Petőfi édesapjáról többen úgy nyilatkoztak, hogy hirtelen haragú, eléggé szélsőséges ember volt, de olyan vélemény is volt róla, hogy jószívű mészáros és kocsmáros volt. Lényegében semmilyen konkrét adatot nem sikerült fellelnem a Petrovics családról. Az egyik vasárnapon átmentem Kalocsára. Kíváncsi voltam erre a városra, mert édesanyám itt végezte a tanítóképzőt. Megnézegettem a várost, a székesegyházat, az érseki palotát és volt szerencsém megszemlélni a híres kalocsai népviseletet is. Nézelődés közben találkoztam egy őrnaggyal. Én annak rendje és módja szerint tisztelegtem neki. Megfigyeltem, hogy az őrnagy alaposan végignézett rajtam, majd megállított és magához szólított. Eleinte nem tudtam mire vélni a leállításomat, de csakhamar kiderült az oka. Kérdőre vont, és kemény hangon rámripakodott. - Zászlós úr! Hogy tiszteleg maga nekem itt? Én a világ legtermészetesebb hangján, de talán kissé csodálkozóan, kissé talán mosolygósan így válaszoltam: - Őrnagy úr, alázatosan jelentem, szabványosan. Több sem kellett az én vitézlő őrnagyomnak, mert mind emeltebb hangon nekilátott a kioktatásomnak. Olyanokat mondott, hogy én őt ne akarjam arra tanítani, mi a szabványos. Ezt a hangot eleve kikéri magának és visszautasítja. Annál is inkább folytatta az őrnagy, mert az én tisztelgésem minden volt, csak nem szabványos tisztelgés, a bal kezem nem volt kellően testhez szorítva, olyannyira, hogy a két ökle elfért volna a hónom alatt, a fejemet nem fordítottam elég feszesen feléje. Ez több, mint tiszteletlenség - mondta az őrnagy. Közben pedig többször rámszólt, hogy álljak vigyázzban előtte, nem hallom, hogy hozzám beszél? Pattogott, mint kecskebogyó a deszkán. Ez már nekem több volt, mint amennyit szó nélkül hagytam volna, és legjobb emlékezetem szerint a következőket mondtam neki:
