Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

E határozat ellen a legfőbb ügyészhez benyújtandó panasznak van helye. A panasznak a közbiztonsági őrizet foganatosítására nincs halasztó hatálya. Tatabánya, 1957. július 15. Gáli r. ny. szds. megyei rendőrfőkapitány h. A határozatot azzal írtam alá, hogy ellene panasszal élek. Utána mindjárt a rabszállító kocsiba kellett beszállnom, így volt ez több fogolytársammal is, de a mi Munkástanácsunkból többeket visszatartottak. Komáromon keresztül - ahol újabb foglyokkal telezsúfolták a kocsinkat -, elszállítottak minket Tökölre. Oda vittek tehát, ahol néhány hónappal ezelőtt az oroszok Szeröv tábornokkal az élen letartóztatták a magyar kormányküldöttséget, Maiétert, Erdeit, stb. Tökölön az internálótábor területén állt meg velünk a kocsi. A velünk lévő két fegyveres őr irányította az egyenkénti leszállásunkat. Egymásnak szembenéző dupla rendőrsor között kellett elvonulnunk a rabszállító kocsitól kb. 25-30 m-re lévő egyik épületig. Tököli fogadtatásunk Nagy hangorkán fogadott minket válogatottnál válogatottabb kifejezésekkel, egyben pattogtak rajtunk a gumibotok ütései. Ki a fenekére, ki a hátára a vese tájékára, ki a fejére kapott egy-két ütést a szívélyes fogadtatás jeléül. Én egy ütéssel megúsztam, de a combon sokáig sajgott tőle. Tatabányán helyesen mondta nekem a kihallgató rendőrtiszt, hogy "itt nem fognak megverni", arról ő nem tudhatott, vajon másutt sor kerül-e erre? A sor vége egy épületig ért, amelynek egy szűk kis helyiségébe préseltek be minket. Formálisan összepréseltek - persze megint nagy káromkodások közepette olyannyira, hogy két vagy három rendőr csak nagy nehezen tudta ránk csukni az ajtót. Az egyik közülük mondta is kellő vigyorral: - Ma büdös lesz a vacsora a táborban, mert majd egy-két ellenforradalmárból sütik a palacsintát. Annyira össze voltunk ott préselve, hogy még a saját tengelye körül sem tudott az ember megfordulni, én például a kezemet sem tudtam felemelni, lélegezni is alig bírtam. Az egyik társunk levegőhiány miatt el is ájult. Jó darabig tartották őt a körülötte lévők ebben a helyzetben. - Dögöljön meg - volt a válasz, mikor jeleztük kifelé, mi a helyzet. Hogy meddig tartott így ez az állapot, időben nem tudnám megmondani. Sokáig, nagyon sokáig. Végre kinyílott az ajtó, az ájultat nagy nehezen kivonszolták, aztán egyenként át kellett mennünk egy közeli épületbe. Ott egy olyan 5-6 m hosszú asztal mellett rendőrök ültek. Volt közöttük két nő is. Az asztal felé kellett állnunk, és válaszolni a kérdéseikre, de az egyszerűen nem ment. Egymás szavába vágva, szinte egyszerre tették fel a kérdéseket. Az ember hamarjában nem tudta, hogy melyik felé forduljon, melyik kérdésre válaszoljon. Ha odafordult az ember az egyik felé, hogy oda válaszoljon, a másik rendőr rögtön ráordított az emberre: - Maga disznó, mocskos ellenforradalmár, nem hallotta, hogy kérdeztem valamit? Volt, aki egyszerűen letegezte az embert, mondván: - Mit gondolsz, te piszkos szemétláda, van nekünk időnk órákat várni arra, míg kinyögöd a nevedet?