Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

ígéretemnek sikerült eleget tennem. Az Áttelepítési Bizottságnak egy 10 tonnás tehergépkocsijával Érsekújvárból elmentem Barsendrédre, ott felraktuk a megadott helyeken a Miklós holmiját, onnét elkanyarodtunk Bénybe, ahol felszedtük még a nyár folyamán egy helyre összegyűjtött saját megmaradt ingóság-töredékeinket, és mindezt az érsekújvári vasútállomáson vagonba raktuk a novemberi áttelepülésünkkor. Miklósnak nagy örömet szereztem azzal, hogy szülei értékes hagyatékából, barsendrédi otthonukból sikerült áthoznunk mindazt, amit a barsendrédi barátai megmentettek számára. Kérdezte, hogy mivel tartozik mindezért. Az volt természetesen a válaszom, hogy semmivel, nekem is örömömre szolgált, hogy a régi barátságunk és közös emlékeink jegyében sikerült ezt a problémát megoldanom. Miklós minden áron meg akarta a dolgot valamivel hálálni, és faggatott, hogy mégis mi volna az, amivel némileg viszonozhatná a fáradozásaimat. Kérdezte, hogy például van-e elég ágynemünk, mert neki ebből 3 garnitúrája van, egyet szívesen átad nekünk. Ezen aztán mégis elgondolkodtam, mert bizony ágynemű dolgában ugyancsak csehül álltunk. Ezért aztán mondtam Miklósnak, hogy amennyiben minden áron meg akar valamivel ajándékozni, egy dunyhát meg egy fejpárnát elfogadok tőle. Miklós örült ennek a megoldásnak, és kiválasztotta nekem azt az ágyneműt (dunyhát és párnát), ami a vendégszobájukban volt, és amelyet Móricz Zsiga bácsi részére tartottak fenn, amikor az Barsendrédre eljött néhány napra üdülni. Még ma is megvan nálam ez az ágynemű, amit kegyeletből őrzök, mert azóta a lehetőségeink bővülésével fokozatosan áttértünk a paplanos ágyneműre. Taton november hónap közepéig igen nagy kedvvel vetettem bele magam a munkába, élveztem a tanítást. Közben úgy nagyjából megismerkedtem a falu népével és vezetőivel, ugyanúgy a környező helységek, Nyergesújfalu, Mogyorósbánya, Tokod, Tokodaltáró pedagógusaival. Az áttelepülésünk előkészületei November 10-e körül levelet kaptam a feleségemtől, melyben arról értesített, hogy megkaptuk az áttelepítésünkre vonatkozó besorolásunkat 1947. november hó 20-a utáni napokra. Addig mindent össze kell készíteni, az Áttelepítő Bizottság Érsekújvárban elkészíti az áttelepítéshez szükséges okmányokat, a vasútra történő kiszállításhoz tehergépkocsit bocsátanak a rendelkezésünkre, stb. - írta a feleségem. Én azonnal szabadságot kértem, és kaptam az átköltözés lebonyolítására, és már november 14-én Érsekújvárban voltam. A kettőnk nevére kiutalt létminimumból sikerült annyit megtakarítanunk, hogy vehettünk rajta egy konyhabútort, valamennyi edényt, és evőeszközt, tűzhelyet, egykét ruhafélét, általában a legszükségesebb dolgokat. November 20-án megjött hozzánk az Áttelepítő Bizottság két tagja (magyar és szlovák), elkészítették az áttelepítéssel kapcsolatos jegyzőkönyvet és egyéb szükséges iratokat. Közölték velünk, hogy 25-én indítanak útnak az érsekújvári vasútállomásról. Az utolsó néhány napot csomagolással, vásárlással, az ismerősöktől, baráti családoktól való búcsúzással töltöttük. Aztán huszonötödikén egész nap rakodtunk, berendeztük utazáshoz a vagonunkat. A búcsúzás nehéz percei Végül bekövetkeztek a búcsú nehéz percei szeretteinktől, anyósomtól, Emil papától és a két sógornőmtől, Mariontól és Rozikától. Ma is meghatottan gondolok vissza ennek a búcsúzásnak a perceire és minden mozzanatára.