Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Gondolatban mélyen fejet hajtok mindannyiuk előtt, és soha el nem múló hálával és szeretettel fejezem ki mindannyiuknak köszönetem mindazért a gondoskodásért, áldozatkészségért, fáradozásaikért, amelyekkel körülvették, elárasztották az én családomat. Megkönnyítették az én drága jó és feledhetetlen feleségemnek a háború legválságosabb szakaszában és azt követően a férjétől való elszakítottság, a gyermekeiért viselt áldozatok, a lélekdermesztően nehéz, aggasztó helyzetek elviselését. És köszönetemet nyilvánítom Szivek Krisztinek is, aki mintha csak a család tagja lett volna, mindig a legnagyobb készséggel állott a feleségem segítségére. Hogy a család a sok megpróbáltatás után újra talpra tudott állni, az a feleségem helytállása mellett nem kis mértékben az ő érdemük is. Szerettem az életet még az igazán nehéz helyzeteimben, perceimben is, hát még az olykor rövid, de tartós emlékeket nyújtó igazán boldog, örömteli perceiben, óráiban. Ugyanakkor bőven akadt bánatom, szomorúságom. Ezek közé tartozik az az én bánatom, hogy mindazt, amit érsekújvári szeretteimmel kapcsolatban felidéztem, mindazt az emberi jóságot, amit családom iránt tanúsítottak, meghálálni már csak gondolatban tudom ezzel a rövid szóval: köszönöm. És amidőn búcsút mondtam érsekújvári szeretteinknek, egyben búcsút mondtam a városnak is, ifjúságom, mátkaságom színhelyének, búcsút mondtam Pozsonynak és Lévának, diákkorom szép emlékeivel együtt, búcsút szülőfalumnak, ahol jó szüleim évtizedeken át apostolkodtak a falu népének felemelkedése érdekében, és nagy áldozatok árán tisztességgel felnevelték hét gyermeküket. Búcsút mondtam és mondtunk Bénynek, az Árpád-kori település lakosságának, vele együtt szeretett tanítványainknak és szüleiknek. Búcsút kellett mondanunk Bény-telepnek is, az ifjúkori szerelmünkkel feldúsított napsugaras, boldog házasságunk szerfelett széppé, vonzóvá szorgoskodott meleg és meghitt családi otthonunk élményvilágának, két szép gyermekünk születési helyének. Végül az áttelepítésünkkel búcsút mondattak velünk a mi szeretett Felvidékünknek, annak szeretett, becsületes, szorgalmas, ősi magyar, hagyományokban gazdag népének. Mindezt pedig Sztálin, a véres kezű diktátor, Clementisék a szélsőséges cseh és szlovák nacionalista elemek gyűlöletig felfokozott magyarellenes tevékenységének következményeként. Zsuzsikát a nagyszülők és nagynénik kérésére még egy időre vigasztalásul ott hagytuk Érsekújvárott, így a vonattal, amely elindult velünk az új haza, az új otthon felé, csak hárman távoztunk szeretett városunkból, a nagyszülők nyújtotta ideiglenes, de szerfelett kedves, közvetlenül a Nyitra folyó partján bérelt Széchenyi u. 62. sz. alatti otthonunkból. Megérkezés Magyarországra Este volt, mire elindult velünk a szerelvény a valamikori igen hírneves, a gyorsvonatokat mindig cigányzenével fogadó, 1947-ben azonban még erősen romos érsekújvári állomásról, és Párkányt elhagyva, a Garam és az Ipoly folyók hídjain áthaladva hajnaltájt Szobra érkeztünk. Itt Szobon a Magyar Áttelepítési Kormánybizottság fogadott és 1947. november hó 26-i dátummal kiállították számomra a felvidéki áttelepülők részére rendszeresített 7708. számú személyi lapomat, amely tartalmazta az egész család adatait és azt, hogy Tokod község kirakodó állomására irányítsanak. Tát községnek ugyanis nincs kirakodó állomása, csak vasúti megállója. A személyi lap egyben tartalmazta az Országos Földhivatal pecséttel ellátott határozatát is "juttatásban részesítendő" bejegyzéssel. Szobon valamennyit ácsorgott velünk a vonat, majd továbbmenve Vácon át Budapestre érkeztünk. Itt aztán át kellett minket vinni a pesti oldalról a budai oldalra,