Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

kapta meg. Az ötvenes-hatvanas években a falu kulturális életében is tevékenyen vett részt, éveken át a Kultúrház igazgatója volt Esztergomba történt áthelyezéséig. Felesége, Újvári Éva tokodi tanítónő volt, majd házasságkötésük után szintén a táti iskolához került. Édesapja halála után édesapja helyére került vissza a tokodi általános iskolához, ott 4 évig tanított és utána mindketten az esztergomi Petőfi Sándor Általános Iskolához kerültek. Gyuszi öcsém továbbra is szakfelügyelőként működött. Éva sógornőm szorgalmas, fáradságot nem ismerő, szakmailag jól képzett pedagógus volt. Gyümölcsöző tevékenységének csúcsát később az esztergomi Petőfi Sándor Általános Iskola napközi otthonában többszöri elismeréssel jutalmazott munkájával érte el. Három gyermekük született, de egy sem lett pedagógus. László építészmérnök, Tamás kirakatrendező, Éva üzemmérnök. Ha ezek után megvizsgáljuk a táti általános iskola pedagógusainak személyi összetételét, úgy tűnik, hogy a Besey család szinte elárasztotta ezt az iskolát. Szüleim hét gyermeke közül hárman lettünk pedagógusok, majd mindhármunknak a felesége szintén pedagógus, összesen tehát hatan. És volt olyan időszak, amikor ebből a hatból négyen tanítottunk azonos időben Taton. Mondhatná talán valaki, hogy itt aztán valóban családi politika érvényesült. Pedig hát nem erről volt szó, hanem arról, hogy a Felvidéken mindhárom Besey fiútestvér más-más helyen tanított, aztán a háború után a csehszlovákiai magyarüldözés folytán kényszerűségből összeterelődtünk - feleségeinkkel együtt - Taton. Sándor öcsém és a szüleink - ahogy mondani szokás - itt fogtak talajt, majd a sors úgy hozta, hogy fokozatosan mi is, a többiek. Nem dicsekvésből mondom, de még a jelenlegi megnyilatkozások is azt bizonyítják, hogy a falu nem járt velünk rosszul. Sőt! Pedig már 1994-et írunk, és még mindig nagyon pozitívek a tátiak visszaemlékezései az ottani tevékenységünkkel kapcsolatban. Sándor öcsém közel húsz éve halt meg, de a sírján még mindig találok friss virágokat, halottak napján pedig töméntelen égő gyertyát, osztálytalálkozók alkalmával szalagos, feliratos koszorúkat. Halála után a község önkormányzata poszthumusz díszpolgárrá nyilvánította. Érdekes volt számomra, hogy több mint három év után újra taníthatok. Érdekes is, meg könnyebb is, mint annak idején Bényben. Ott még sem az első Csehszlovák Köztársaság idején, sem pedig a felvidéki magyar területeknek Magyarországhoz történt visszacsatolása után nem volt a népiskolákban szakosított oktatás. Minden pedagógus a saját osztályára előírt, valamennyi tantárgy anyagát saját maga tanította. Bényben a nyolcosztályos iskola nevelőtestülete hat pedagógusból állott. Ezért az V-VI. és a VII-VIII. osztály tanulói összevont oktatásban részesültek. Én mindig a VIIVIII. osztályt tanítottam. Délelőtt 8-12-ig és délután 13-15 óráig folyt a tanítás. Ez annyit jelentett, hogy naponta általában hat tantárgyból kellett felkészülni és tanítani a soron következő anyagot. Ez nem volt könnyű dolog. Az általános iskoláknak a háború után történt megszervezése és a felső tagozaton (V-VIII. osztályok) a szakrendszerű oktatás bevezetése megkönnyítette a pedagógusok munkáját, és egyben lehetővé tette az anyag szakszerűbb és elmélyültebb oktatását. Nem volt nehéz megbarátkoznom ezzel az oktatási rendszerrel. Tatról még az áttelepülésünk előtt egy-két alkalommal felutaztam Budapestre édesanyám rokonainak, a Stróbentz rokonságnak a meglátogatására. Margit nénémről és családjáról már szó esett. A másik még élő testvére édesanyámnak a Betty néni, gyermeke volt Dr. Orth Gyula, a Hangya Szövetkezet igazgatója. Nős volt, de gyermektelenül halt meg 94 éves korában 1992-ben. Betty néni második gyermekének, Idusnak viszont volt egy fia, a Vili, aki hivatásos százados volt és a II.