Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

találkozik vele, amikor megy a szolgálati helyére, de neki nem szólt semmi ilyesféléről, így aztán én is megnyugodtam. Ez alkalommal két napot töltöttem Érsekújvárban szeretteim körében. A visszautazáskor nem akadt semmiféle problémám sem a vonaton, sem a vámnál. Ha most visszagondolok 1947-re, eszembe ötlik, hogy milyen furcsa is volt pár hónapig a mi helyzetünk, a feleségemé meg az enyém. Valamiféle kényszer teremtette kettősségben éltünk. Mindketten igazoltan érsekújvári, tehát szlovákiai lakosok, ugyanakkor táti, tehát magyarországi lakosok voltunk, mindketten a táti, tehát magyarországi általános iskolánál tanítottunk azzal a különbséggel, hogy a feleségem szeptember 1-től három hónapi szabadságot kapott az áttelepülés lebonyolítása céljából. Mindketten Szlovákiában a magyar konzul védelme alatt állottunk, végül pedig mindketten mindkét államban illetményben részesültünk (Szlovákiában létminimumban, Magyarországon pedagógusi fizetésben). Nyilvánvaló, hogy ez nem volt éppenséggel legális dolog, de ezt általában így csinálta minden olyan pedagógus, aki átszökött Magyarországra, és mint menekült pedagógust beosztották valamelyik iskolához. És ha rajta volt az áttelepítendők listáján, visszaszökött felvenni a létminimumot, végül pedig a magyar-csehszlovák lakosságcsere egyezmény keretében áttelepült, hozhatta magával vonattal az ingóságait. Ezt a kettősséget a magyar hatóságok hallgatólagosan eltűrték, hogy ezzel segítsék a Csehszlovákiából kitelepítendők helyzetét. Nem egy esetben fordult elő olyan is, hogy azokat, akik az Ipolyon akartak átszökni, maguk a magyar határörök irányították és informálták, hol és mikor, milyen időpontban a legalkalmasabb az átkelés az Ipolyon. Taton én az általános iskola felső tagozatán kaptam beosztást. Az igazgató egy idősebb kolléga, Sárhidi Dezső bácsi volt. Naponta járt ki Esztergomból Tátra. Igen rendes, jó kolléga volt. Később 1949 júniusában saját kérésére Esztergomba helyezték, és két és fél hónapig én lettem az utódja, amikor is aztán 1949. szeptember 18-án a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium engem hivatalból a Komárom Megyei Tankerületi Főigazgatóságra helyezett át. A táti tantestület Taton tanított még abban az időben - ahogy már szó esett róla - a feleségem, továbbá Kostyál János, igen derűs életszemléletű kolléga, aki utánam lett az iskola igazgatója, Prohászka Mária, érsekújvári származású kolléganő, Szóda Ferenc, Ökrös István, Sándor öcsém, aki Kostyál János nyugdíjazása után lett az iskola igazgatója, Hartmann Annus, aki öcsém halála után vette át az iskola igazgatását, Gyula öcsém és Kiss Adrienn Esztergomból. Sándor öcsém fiatalon, 55 éves korában halt meg. Kiváló pedagógus volt, ilyen kitüntetéssel rendelkezett is, és mint járási szakszervezeti titkár, a Pedagógusok Szakszervezete Komárom Megyei Bizottságának, ugyanakkor a Központi Bizottságának a tagja sok jószolgálatot tett a pedagógusok közösségének, ezért széles népszerűségnek örvendett a pedagógusok soraiban. Taton a tanítványai és a szülők, mondhatnám, a falu egész népe rajongott érte, Tát község jó néhány alkotása, vívmánya fűződik a nevéhez, főleg kulturális téren. Felesége, Fekets Judit ugyancsak viszonylag fiatalon halt meg. 1948-tól a táti általános iskolánál tanított. Gyermekük nem volt. Gyula öcsém csakúgy, mint én, 1947-ben érkezett haza szovjet hadifogságból, de öt hónappal utánam és szintén a táti általános iskolához került. Ő is szakosodott földrajz-biológia szakon és a szegedi József Attila Egyetemen középiskolai tanári oklevelet szerzett. Aztán rövidesen járási földrajz-biológia szakos szakfelügyelő lett, és kiemelkedő pedagógiai tevékenységéért a Közoktatás Kiváló Dolgozója kitüntetést