Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

izzó magyargyűlölet és annak durva, faragatlan, írástudó emberhez nem méltó kifejezése már ugyan a jelen sorok leírásáig, 1994 tavaszáig sok tényező közrejátszása következtében mérséklődött, de a nemzeti állam reményének a gondolata ott él szilárdan a szlovákok szívében, ezzel együtt a felvidéki magyarság likvidálásának a gondolata. Abban, hogy a hangnem és a magyarellenes politika eszközei bizonyos tekintetben és mértékben finomodtak, jelentősen közrejátszottak az eltelt időszak világtörténelmi jelentőségű eseményei, a felvidéki magyarság önvédelmi harca, valamint az anyaország nagyobb figyelme a kisebbségi sorsban élő magyarok iránt, ez utóbbi inkább csak az egypártrendszer bukása óta. Most már szlovák részről nemigen beszélnek a magyarok ki- vagy széttelepítéséről, noha akad még egy-két hordószónok, aki ezt a gondolatot igyekszik továbbra is fenntartani. Most inkább olyan gondolatok és törekvések vannak Szlovákiában előtérben, mint a magyar anyanyelvű oktatás fokozatos leszűkítése, távlatokban a kisebbségi magyarságnak az anyanyelvétől való megfosztása. Egy másik elgondolás, aminek a megvalósításán most fáradoznak, olyan belső területi átszervezés létrehozása, aminek folytán lehetőleg minden területi egységben biztosítva legyen a szlovák elemek százalékos többsége. Mindkettő lényegében a beolvasztás gondolatát szolgálja. Barangolás a rokonság köreiben Pozsonyban 1947. június hó végén hivatalosan tisztázódott az én helyzetem Csehszlovákiában. Megkaptam az elbocsátásomról szóló határozatot, és felvettek családom mellé a kitelepítendők listájára. Új, komoly feladatok megoldása, végrehajtása előtt állottam családommal együtt, aminek középpontjában a Magyarországra való áttelepülésünk állott, elsősorban az arra való felkészülés. Előzőleg azonban Érsekújvárban meglátogattam feleségem rokonságát, a Hrabovszky család utolsó férfi tagját, Rezső bácsit, aki bábsütőmester volt és a Törökszalasztó utcában lakott Lia nevű leányával és Tamás nevű unokájával. Aztán egy körutazás következett: Besére, Barsendrédre, Lévára, Nagysallóba és Bénybe. Besén édesapám testvéreit látogattam meg, a jó Ilonka nénit, aki évtizedeken át volt Barsbese postamestere, Margit nénémet, özvegy Cserhalmi Gyulánét és családját, a Stiglinczékat. Besén vannak eltemetve apai nagyszüleim, nagyapám, Beluch Antal és nagymamám, Végh Terézia. Nagyapám évtizedekig volt az ottani római katolikus népiskola kántortanítója és egyúttal a község postamestere. Nagymamám, Végh Terézia Perbetérői származott, kerékgyártó iparos családjából. A barsbesei rokonaim, az élők és már nem élők iránt különös tiszteletet érzek, nemcsak azért, mert apai ágon onnét származunk, hanem mert a becsület, a tisztesség, a néppel való együttélés és azonosulás nemes eszméit őrizték és hagyományozták át a mi nemzedékünknek. Volt tehát mit továbbadnunk. ' Barsendréden Sári húgomékat látogattam meg, a férje, Gaál Dániel akkor még gazdálkodó volt, 1948-ban Dunaharasztiba telepítették őket át. Nagysallóban az apai ágról származó unokatestvéreimet néztem meg, a Porubszky-ékat és a Belopotoczkyékat, Léván pedig a Cserhalmi családot. Bény 1947-ben Bényben, a volt működési területünk és a két gyermekünk szülőhelyén szomorú kép tárult elém. Az 1217-ben román stílusban épült Árpád-kori templom egyik tornyát a németek 1945-ben felrobbantották. Még szerencse, hogy a falunak olyan talpig magyar, ennek a gyönyörű műemléknek a helyrehozásáért minden áldozatra kész