Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

plébánosa volt - Kubiss István, esperes-plébános személyében - aki minden követ megmozgatva addig járt utána a különböző hatóságoknál, míg végül sikerült a felrobbantott tornyot és vele együtt az egész templomot eredeti állapotába újjáépíteni. Szenvedélyes tisztelője volt mindannak, ami magyar, feledhetetlen érdeme ennek a becses műemlék-templomnak a rendbetétele. A falu népe igen nagy szeretettel fogadott, és nagy segítségemre volt a lakásunk maradványaínak, romos bútorainak az összegyűjtésében. Bényből is deportáltak néhány családot Csehországba, idővel azonban sokan hazaszökdöstek. A falu lakossága hű maradt a magyarságához. Mikor 1948 után újra megnyílhattak a magyar iskolák Szlovákiában, Bényben az iskola pedagógusai a volt tanítványaink közül kerültek ki. A falu népe pedig - a szorongattatás ellenére is - csak a magyar tannyelvű iskolába íratta be a gyermekeit. Szinte egyedülálló eset a felvidéki magyar vidéken, hogy gyermekhiány miatt megszűnt a szlovák iskola, és a magyar maradt meg máig is. Csókás Ferenc, volt tanítványunknak nagy érdeme van abban, hogy sikerült felújítania a kurtaszoknyás, piros csizmás Bény és környéke 7 falura kiterjedő sajátos népviseletét és népszokásait. Az ő vezetésével jelenleg is nagy sikereket arat mind a Felvidéken, mind pedig az anyaországban a bényi népi együttes jellegzetes táncaival, dalaival, a népélet és népszokások jeleneteivel. Nagy örömünkre szolgált, hogy amit mi már az itteni népi kultúra hagyományainak felkutatása, ápolása és továbbfejlesztése tekintetében a 30-as évek elején megkezdtünk, annak a különböző pompás és színes megnyilvánulásai mély nyomokat hagytak a bényiek szívében. És méginkább örvendetes, hogy a 30-as 40-es évek tantestületének ilyen irányú munkája méltó folytatásra talált a jelenlegi bényi népi együttes igen nagy elismerésre érdemes, sok-sok szép hagyományt mentő tevékenységében. így hát az 1947. nyár döntően a viszontlátás örömeinek, a megújult családi boldogság jegyében telt el. Igaz ugyan, hogy az elmúlt legutóbbi két és fél esztendő nyomasztóan nehéz pörölycsapásainak emlékei, következményei, az időlegesen megszakadt boldogságunk fájdalmas-bús érzelmei is ott éltek bennünk, és a szlovákok lángoló magyarellenessége is beárnyékolta a viszontlátás, a családdal való együttlét örömeit, mégis, felemelően szép időszaka volt ez a mi életünknek. És pedig azért is, mert az említettek mellett - bár sérült lélekkel - de az elszenvedett viszontagságok, a közelmúlt rémségei fölé tudtunk emelkedni a távlatokban boldogabb világ kibontakozásának reményében. Továbbképzésem Említettem már, hogy a hadifogságból Budapestre való megérkezésem után a táti általános iskolához történő beosztásom végett jelentkeztem a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban. Ott értesültem többek között arról is, hogy az általános iskolák felső tagozatán bevezetett szakoktatás érdekében a Minisztérium kétéves szaktanítói továbbképző tanfolyamokat indít. Már akkor mindjárt bejelentkeztem a budapesti tanfolyamra magyar-orosz szaktanítói oklevél megszerzése végett. Ezzel odahaza feleségem is egyetértett, azon a véleményen volt, hogy nem kell elmulasztani a lehetőséget. így aztán a néhány hetes érsekújvári együttlét, a rokoni látogatások, az áttelepülésre való előkészület néhány teendőinek elintézése után visszaszöktem Magyarországra, de most már nem a Dunán, hanem az Ipoly folyón át. Bényig vonattal mentem, onnét pedig gyalog Ipolyszalkára, körülbelül azon az útvonalon, amelyen annak idején a feleségemék menekültek. Ipolyszalkán megvártam a sötétedést, és Kubiss István bényi plébános sógorának a közreműködésével