Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)
BEVEZETÉS
Pozsony a maga gazdag múltjával az első Csehszlovák Köztársaság idején a felvidéki magyar szellemi élet központja, gyöngyszeme volt. Itt hozott össze minket Szalatnai Rezső osztályfőnökünk személyesen olyan nagy magyarországi alkotókkal, mint Móricz Zsigmond, Kodolányi János, Bartók Béla, ugyanúgy a szlovákiai szellemi élet nagyjaival, írókkal, képzőművészekkel, magyarokkal és szlovákokkal egyaránt. Három nemzet fiaié volt akkor ez a város. Az őshonos magyaroké, a pressburger németeké és a fokozatosan felszaporodó szlovákoké. Ennek megfelelően az utcanevek is háromnyelvűek voltak. A kapualji borozókban, a "heirigerekben" egymás mellett üldögéltek, dalolgattak a szlovákok, a németek és a magyarok. Most pedig, amikor 1947 nyarán Pozsonyba érkeztem, az utcákon, tereken nem hangzott már sem magyar, sem német, csak szlovák szó. A házak falán a feliratok: "Na Slovensku po slovensky" (Szlovákiában szlovákul.) Még olyan falragaszokat is láttam, hogy "Magyarok nélkül akarunk élni", "Magyarok, tűnjetek el Szlovákiából", stb. Pozsonyi utazásomnak tulajdonképpen az volt a célja, hogy az Iskolaügyi Minisztérium Megbízotti Hivatalában elintézzem a magyar-csehszlovák lakosságcsere egyezményben az áttelepítésig biztosított létminimumnak részemre történő kiutalását. A feleségem már megkapta, nekem azonban jelentkeznem kellett, jelenteni, hogy megérkeztem a hadifogságból. Ott is felvetette az illetékes osztályvezető, hogy amennyiben úgy gondolom, maradhatunk Csehszlovákiában, hiszen jól beszélem a szlovák nyelvet, bizonyára a feleségem is, semmi akadálya annak, hogy mindkettőnket kinevezzenek valamelyik felső-szlovákiai iskolához, ahol lakást is tudnak biztosítani számunkra. Megköszöntem az ajánlatot és közöltem, hogy mi most már megmaradunk az áttelepülés mellett. Ugyanis, amikor bezárták a magyar tanításnyelvű iskolákat, és a magyar pedagógusok egy része átmenekült Magyarországra, sokakat pedig kitelepítettek, pedagógushiány jött létre Szlovákiában. Ahhoz, hogy a felvidéki magyar falvakban szlovák iskolát nyissanak, az északibb vidékekről szlovák pedagógusokat helyeztek le a magyar falvakba. Ezek helyébe kellettek a szlovák nyelvet jól beszélő magyar tanítók, tanárok, főleg az eldugott falvakba. Ez több helyen be is következett, és ez egyben a magyar értelmiség beolvasztásának egyik bevált módszerévé vált. Pozsonyban egyúttal találkoztam Zoltán bátyámmal, aki akkor a magyar meghatalmazott, Dr. Wagner Ferenc hivatalában a magyar pénzügyminisztériumot képviselte. Elmesélte, hogy rengeteg gondjuk, bajuk van, nem győzik kivizsgálni a szlovák hatóságok és egyéb tényezők törvény- és magyarellenes kilengéseit és azok orvoslását követelni a legfelsőbb szlovák fórumoknál. Ezek pedig a legtöbb esetben igyekeznek elkendőzni még a legkirívóbb eseteket is. Érsekújvárott és Pozsonyban, de általában egész Szlovákiában minden arról beszélt, hogy nehéz volt ott (és ma is nehéz) magyarnak lenni, elviselni a szlovákok nap nap után megismétlődő durva és törvénytelen eljárásait a magyarokkal szemben. És ha a helyzet a későbbiek során valamennyire normalizálódott is, főként inkább anyagiakban, visszaadták a magyaroknak az állampolgárságot, erősen csökkentett mértékben újra megnyitották a magyar iskolákat, a magyarok iránti gyűlölet aligha mérséklődött. Annak fenntartására, mi több, a lehetséges fokozására nagy gondot fordítanak egyrészt az állami tényezők, különösen pedig olyan szélsőséges nacionalista szervezetek, mint a Slovenská Matica. A szlovák sajtó hangja Hogy milyen szélsőséges uszítás folyt a sajtóban a magyarok ellen, arra példa a Slovensky Juh (Szlovák Dél) című napilapban 1948. június 2-án megjelent cikk Stefan Cabadaj tollából:
