Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

bedobják a fűtetlen marhavagonba, utána pedig az ágyából kikergetett anyját. Ezt pedig csak azért, mert magyaroknak születtek, és mert Benes úr és Clementis úr, a két hírhedt, gyözelemittas és elvakult hatalmi tényező és az általuk nap mint nap felfeluszított barátaik azon a véleményen vannak, hogy a felvidéki magyarság kollektive felelős Csehszlovákia szétrombolásáért, vele együtt természetesen a köbölkúti három hónapos csecsemő is, szándékosan "kifelejtve" ebből a felelősségből a Hitlerrel egy húron pendülő és vele együtt a lengyeleket megtámadó Tiso féle Szlovákiát. Igen, ilyen és a fentiekhez hasonló durva módszerekkel és eszközökkel tették közel 45.000 felvidéki magyart az újdonsült cseh földbirtokosok és nagygazdák cselédjeivé, béreseivé azzal a célzattal, hogy Szlovákiát megtisztítsák a magyaroktól, a deportáltak utódai pedig beleolvadjanak a cseh nemzeti közösségbe. Vegyes érzelmek kavarták fel az amúgy is már eléggé sérült lelki egyensúlyomat Érsekújvárban, a városban a Tatárik névvel fémjelzett Nyitra-parti standon sétálva. A szép családi otthonunk melegében eltöltött boldog órák meghittségének emlékképeit, a családomtól való elszakítottság utáni újbóli együttlét örömét fájdalmasan keresztezte a hontalanság lélegzetfojtó világa és a küszöbön álló elszakítottság kínzó gondolata. Hontalanná, szinte rabszolgákká váltunk saját szülőföldünkön, még a régi szlovák jó barátaink is érthetetlen módon elfordultak tőlünk. Nehéz volt arra gondolni, hogy őseink minden anyagi és szellemi örökségét, alkotásaikat és sírjaikat hátrahagyva, helyünket át kell adni az érdemtelen új honfoglalóknak. Gyenge vigasz, de azzal próbáltam magam nyugtatni, hogy voltak a mi nemzetünknek a történelem folyamán hosszabb időtartamú és vészesebb napjai, mégis talpon tudtunk maradni. És az is közben úgy eszembe ötlött, amit vigasztalásul éppen egy szlovák tanfelügyelő mondott a feleségemnek, amidőn feleségem elmesélte neki, hogy mi minden történt velünk, szegényekké és kifosztottaká váltunk, szinte mindenünk odaveszett. "De két milliójuk megmaradt, a két gyermekük" válaszolta Nevid'ánsky szlovák tanfelügyelő. Hát igen, ebben igaza volt a tanfelügyelőnek. A két felnevelésre váró gyermek, a jelen és a jövő távlatai. Csak hát! És ebbe a "csak hát"-ba sok minden belefér, és ebben a sok mindenben most a győzők, az új honfoglalók vannak nyeregben, az új honfoglalók, akiknek sok tekintetben ölébe pottyant a szövetséges hatalmak győzelme. És az így szerzett győzelem birtokában mohón megragadták a kínálkozó alkalmat és lehetőségeket, kirekesztve ebből a szorgalmas, becsületes és békeszerető felvidéki magyar népességet, ugyanakkor mélyen elhallgatva a Hitlerrel valóságban fennállott fasiszta cimboráskodásukat. (Tiso féle Szlovákia, a lengyelek megtámadása, a csehek kiűzése Szlovákiából - „Cesi pesí do Prahy" - Csehek gyalog Prágába! "So Sidorom prori Zidom" - Sidorral a zsidók ellen! Sidor a Tiso féle Szlovákia szélsőséges fasiszta beállítottságú minisztere volt), a zsidóknak elsőként történt likvidálása; "Mad'ari do Dunája" -Magyarok a Dunába- jelszavak tömeges hangoztatása szavalókórusokban az utcákon, tereken, stb.). Úgy voltam én Pozsonnyal is, mint Érsekújvárral, amikor az áttelepítésünkkel kapcsolatos ügyeink intézése céljából Pozsonyba utaztam. Nagyon örültem, hogy újra láthatom ezt a várost, felnőtté válásom időszakának a színterét, a sok vihart átvészelt várat (most már felújítottan), a tornyán magyar koronával ékesített dómot (a török uralom idején itt koronázták a magyar királyokat), a belváros gyönyörű és épségben megmaradt gótikus és reneszánsz épületegyütteseit, a középkori romantikus szűk kis utcácskákat. Ki tudná felsorolni mindazt a sok, szívetlelket gyönyörködtető és az embert ifjúkorába, az emberi lét aranykorába visszavarázsló szép emlékképet, amik az embert már a vonaton megrohamozták, a városhoz közeledvén.