Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)
BEVEZETÉS
Budapestről Érsekújvárba nyitott tehervagonokban utaztak. Ez is egy nagyon viszontagságos utazás volt, ahogyan elmondták nékem. Az oroszok éjszaka garázdálkodtak a vonaton, jöttek-mentek, ordítoztak. Sokakat megloptak, meg lelökdöstek egyes állomásokon a vagonokból. Feleségeméknél védőpajzsot jelentett a két kisgyerek. A kisgyerekes családokkal szemben az oroszok általában kíméletesebbek voltak. Végül aztán abban az egy ruhában, a gyaloglásban alaposan megviselt lyukas cipőikben 1945. május 5-én megérkeztek Érsekújvárra, ahol Emil papa fogadta őket nagy szeretettel. Ugyanis, amikor az anyuék Érsekújvár nagy bombázása után hozzánk menekültek Bénybe, Emil papa nem jött velük, ott maradt az érsekújvári lakásukban. így legalább annak berendezését sikerült megóvniuk. Amit anyósomék akkor Bény-telepre magukkal hoztak, az mind elveszett a mi ingóságainkkal együtt. Milyen okos volt a feleségem, amikor engem Kabanov őrnagy magához hívatott, a családnak meg addig össze kellett a legszükségesebbeket csomagolnia, hogy három fontos dologra fordított figyelmet: a két kisgyereknek a meleg ruházatára, a családi iratokra, és a meglévő pénzünkre. Ezenkívül jól beöltözködtünk a hideg ellen, a többi minden ott maradt az oroszok martalékául. Ami még az oroszok után megmaradt, azt később az ilyenkor garázdálkodó idegen fosztogatók széthordták. A kifosztott Bény-telepi lakás Az egyik értékes festményünkre az oroszok az udvaron célba lövöldöztek, egy másik nagyméretű értékes festményünket késsel, vagy bajonettal két-három centiméteres csíkokra szabdalták. Az elég gazdag könyvtárunk anyagát kidobálták az udvarra és szétszórták. Szörnyű pusztítást végeztek, de minden háznál hasonlóan. Feleségem elé siralmas látvány tárult, amikor később Érsekújvárból elutazott Bénytelepre a lakásunkat megnézni. A bútoraink roncsait összegyűjtötte és beszállíttatta biztos helyre Bénybe, hogy ha majd hazajövök, ezekből a hiányok pótlásával össze lehessen állítani egy-két darabot. A hálószobánkban az egyik szekrényből kukorica nőtt ki. A szekrény el volt döntve, az ajtaja letépve, és egy telitalálat a padlásról lehozott egy csomó földet meg kukoricát. Esőt is kapott, így aztán kinőtt a kukorica a szekrényben. A családi fényképekből valamennyit agyonázva és besározva az udvaron és a környéken szétszórva talált meg. A ruházatunkból semmi nem maradt. Voltak értékes porcelánjaink, herendi vázáink, tálaink, tányér, csésze- és pohárkészleteink, azokból csak egy-két összetört darabot talált meg. A fáskamránk tele volt tüzelőfával, egész télre bekészítve és felaprítva. Egy darabkát sem talált belőle a feleségem. Képzelem, mit érezhetett szegény feleségem, amikor ott állott a szorgalmas és becsületes munkával összegyűjtött és a szüleitől kapott értékek roncsai, javarészt pedig inkább a hűlt helye fölött. Ifjúságunk és szerelmünk legszebb, legboldogabb időszakának értékei, gyümölcsei és emlékei váltak szinte semmivé a barbár pusztítás nyomán. Május végén újra megnyílt az iskola Bényben. Feleségem természetesen elfoglalta előző állását, és beállt tanítani. Két hónapig tanított, díjazást azonban nem kapott érte. Se lakása, se semmiféle jövedelme nem volt, ezért egyedül szüleire és húgára volt ráutalva. De itt kell hálával megemlékeznem Kubiss István volt bényi esperesplébánosról, aki már a nagy garami offenzíva idején nagy segítségére volt a menekülő családomnak azzal, hogy Ipolyszalkán édesapjánál biztosított nekik menedéket. Másrészt feleségemnek Bénybe való visszatérése után a plébánián biztosított egy szobát, ahol az egyik kartársunk feleségével együtt lakhatott közel két hónapig. Az említett kartárs is fogságba esett, de szerencséjére Nyugaton.
