Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Újra a Felvidéken Nagy kő esett le a szívemről, mikor a túlsó parton kiléptünk a ladikból, és elbúcsúztunk barátunktól. Bevallom, volt nálam egy kis üveg Martini, de útközben nem akartam az evezősünket megkínálni, hiába epekedett egy kis ital után. Most azonban elővettem, és az üveg alján lévő alumínium pohárkával megkínáltam őt. Kétszer is meg kellett töltenem a poharat. Boldogan kortyolgatta, és végül örült is, hogy csak most lettem elő, nagyon jólesett neki. <A/îi aztán a kislánnyal bementünk Ebedre. Elég közel volt hozzánk a falu attól a helytől, ahol kikötöttünk. A kislány hazament a szüleihez, én pedig felkerestem Túri Sándor igazgató tanítót, aki régi ismerősöm volt. Persze nagyot néztek, ő is, meg a felesége is, hogy honnét pottyantam én ide ilyen korán reggel. Elmondtam nekik, hogy hadifogságból tartok hazafelé, és kértem őket, hogy a legközelebbi vonat indulásáig maradhassak náluk. Egyébként nagyon megörültek nekem, hogy látnak, mert sok rossz hír keringett az én elhurcolásommal kapcsolatban ezen a vidéken. Érsekújvárba csak a késő délelőtti órákban volt vonat, ahhoz kellett kimennem a muzslai vasútállomásra. Addig Ebeden maradtam. Túriéknak jólesett apósomékról is hallani, ők régtől jó barátok voltak. Túri Sándor bátyám kikísért az állomásra, szerencsére hatósági emberrel nem találkoztunk. A vonatban sem volt semmiféle igazoltatás, és így szerencsésen megérkeztem Érsekújvárra, a Széchenyi utca, most már újra Stefanik utca 62. számú házhoz. A nagy pillanat Elkövetkezett a nagy pillanat. Először csak megálltam a ház előtt, és sok minden végigfutott az agyamon, hevesen dobogott a szívem, és sűrűn kellett vennem a lélegzetet. Hát igen, ide jártam udvarolni éveken át bényi kolléganőmnek, a szőke hajú, mindig vidám, jókedvű Tatárik Erzsókának, akinek aztán 1939-ben megkértem a kezét. Itt, ebben a házban volt az eljegyzésünk 1939. november 19-én, Szent Erzsébet napján, majd pedig az esküvőnk utáni lakodalmunk 1940. július 16-án. Azóta több, mint hét év telt el, sok-sok örömmel teli négy és fél esztendő, de utána ebből a hét évből két és fél esztendő teli bánattal, szomorúsággal és mérhetetlen megpróbáltatásokkal. Mi minden járta át az agyamat, a szívemet, amikor odakint a priccsemen ülve feleségem hazahívó sorait olvastam: ..."gyere már haza, Téged vár itt minden, elpusztulok Nélküled. Ugye jössz már hamarosan? Nagyon szomorú vagyok. Addig azért tartom magam, míg jössz. A gyerekek is nagyon várnak...". És most újra itt állok, és bebocsátást kérek ebbe a házba, hogy újra láthassam Őt, aki éveken át bearanyozta az én életemet, és újra láthassam két kisgyermekünket és a feleségem szeretteit. És nem volt elég erőm hozzá, hogy megnyomjam a csengő gombját, de végül újra nagy és mély lélegzetet vettem, és hosszan becsengettem. Egy perc sem telt bele, hallom, hogy nyílik az ablak, és kinéz rajta az idősebbik sógornőm, Marion. - Megjött a Tigi, itthon van a Tigi - hangzott fel a kiáltása. (A Tigi nevemet a feleségem adta nékem nem sokkal azután, hogy megismerkedtünk). Röviddel utána kinyílt a bejárati kapu, és ahányan csak odahaza voltak, mindnyájan rohantak felém. Elsőnek a feleségemet ölelhettem magamhoz, szólni nem tudtam, csak kigurultak a könnyeim, Ő^ pedig az elragadó mosolyával annyit mondott, és mélyen a szemembe nézett: