Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

A határőrség épülete mellett lekanyarodott velünk a Kis-Dunához, ott Németh Ferenc elküldött minket a part mentén vagy ötven méternyire jobbra, hogy ott várjuk őt meg, rögtön hozza a csónakot. Vártunk, vártunk, közben a határőrség kutyája elkezdett csaholni, valaki ki is jött az épületből, és felgyújtotta a villanyt, amely egészen a Kis-Dunáig bevilágította a határőrség udvarát és kertjét. A kutya elhallgatott, a határőr kissé körülnézett az udvaron, aztán a kutyával együtt visszament az épületbe, és lekapcsolta a villanyt. Mi meg csak lapultunk a víz partján egy-egy vastagtörzsű topolyfának nekitámaszkodva, és vártuk a barátunkat a csónakkal. Egyszer csak elkezdett villámlani, és heves széllel, mind hangosabb dörgéssel vihar közeledett felénk. Ennek már a fele se tréfa, fogtuk magunkat, és hazafutottunk, miközben már a nyári zápor is eleredt. Vagy fél óráig zuhogott az eső, dörgött, villámlott. Egy darabig még beszélgettünk, aztán lefeküdtünk aludni. A kislány is nálunk aludt, volt bőven hely, a háromszobás lakásban, Esztergomba már nem volt lehetősége visszamenni. Éjfél volt már, amikor valaki erősen megzörgette az ablakokat. Kinéztem, hát ott áll csuromvizesen a Németh Ferenc barátunk, és nagyban szitkozódik, hogy hová a fenébe tűntünk el, ő már a Kis-Duna egész partját végigjárta, és sehol nem talált ránk. Kért valamiféle italt. Édesanyám gyorsan főzött neki egy jó forró teát, amit ő csak rummal, vagy valamilyen pálinkával volt hajlandó meginni. Utána aztán egyenesen követelte, hogy most aztán induljunk neki az útnak, mert nemhiába lopta el a határőrség jókora ladikját, alaposan megdolgozott érte. A láncot nem bírta a ladikról levenni, mert oda volt lakatolva, de aztán addig mozgatta, cibálta, magát a cöveket, amihez a lánc hozzá volt lakatolva, míg sikerült neki az egész cöveket láncostól, mindenestől kiemelnie, és így a ladikot elhozni. Aztán minthogy minket nem talált a kijelölt helyen, leevezett a ladikkal egészen az öcsém kertjéig, amelyik majdnem a KisDunáig nyúlott le, és így ránk talált. Próbáltuk őt az utazásról lebeszélni, de ő kijelentette, hogy még egyszer ezt nem csinálja végig, különben pedig most van az átszökésre a legjobb alkalom, mert sem a Kis-Dunán, sem a Nagy-Dunán ilyenkor - pláne a vizes terepen - sem magyar részről, sem a túloldalon nem mászkálnak sem határőrök, sem pedig a fináncok. Mi aztán végül is kötélnek álltunk, felöltöztünk és elindultunk Németh Ferenccel. Lassan haladtunk, mert barátunknál csak az az egy kisméretű evező volt, és ezt a jókora ladikot nehéz volt vele hajtani. Szerencsére a vihar elvonulta után szép csendes idő volt. Kezdetben a táti szigetek között evezgetett velünk Németh Ferenc, ott meg ahogy rágyújtott egy cigarettára, a gémek ijedtükben elkezdtek kiáltozni. Ám ő ilyenre rá sem hederített, csak nekünk kettőnknek tünt félelmetesnek. Végre azonban elértük a Nagy-Dunát. Ott az volt a probléma, hogy a ladikot át kellett emelnünk egy kőgáton, amely elzárta a szigetek közötti kijáratot a Nagy-Dunára. Ehhez viszont neki kellett félig-meddig vetkőznünk, mert be kellett állnunk a gát kövei között átzúduló vízbe. Mondanom sem kell. hogy ez a müvelet mindhármunkat jól kimerítette, de végül is sikerült. Németh Ferenc meg folyton nyavalygott, hogy mennyire szomjazik, mért nem hoztunk magunkkal egy kis italt. A gáttal való birkózásunk közben ránkvirradt, és mire a Duna közepére értünk, már teljesen világos volt, jött fel a vöröslő Nap. Mi ketten nagyon izgultunk, hogy mi lesz, ha észrevesznek, Németh Ferenc meg csak biztatott, hogy nem kell semmitől sem félnünk, ilyenkor már nincs finánc, nincs határőr, a váltásig még van legalább két óra.