Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

következő napokban kiküldtek a vasútállomásra egy csoportot, kitömettek velük 500 szalmazsákot, és azokat vagonokba rakatták be velük. Utána elvitték fürödni a névsorban szereplő első ötszázat, kaptunk új fehérneműt, ezen belül kék színű rövid alsónadrágot meg törölközőt. A következő napon lefürösztötték a beadott névsorban szereplő többi hadifogoly tisztet. Ők is kaptak tiszta fehérneműt és törölközőt, azzal a különbséggel, hogy nekik fehér színű alsónadrágot adtak. Megindult a nagy találgatás, hogy vajon a kékgatyásokat, vagy a fehérgatyásokat szállítják haza. Persze, itt is működésbe léptek a spiritiszták, és szellemidézéssel próbálták tisztázni a kérdést. És mit tudtunk meg? Semmit, mert az egyik szellem a kékgatyásokra, a másik a fehérgatyásokra szavazott. Este természetesen, a létszámellenőrzéshez valamennyiünket, még az elkülönített csendőr- és rendőrtiszteket is felsorakoztatták. Másnap a felsorakozás során átnézték a ruházatunkat, akié hiányos volt, lecserélték. Ugyanígy a csizmát, bakancsot. Féltem, hogy lehúzatják velem a csizmámat, mert az én csizmám volt a tábor legszebb csizmája, olyannyira, hogy a Báró Gyuszi, a festőművész megkért, hogy lerajzolhassa. Nagyon finom, szép alakú puhaszárú bőrcsizma volt, szép volt a szárának az esése. Még Úszmanyban vettem kenyérért egy német vezérkari századostól, illetőleg cseréltem. Ő átvette az én bakancsomat, én meg az ő csizmáját, s a különbséget naponta fizettem fehér kenyérrel. Az én eredeti csizmámat még az Ipoly völgyében lehúzta rólam egy orosz. Az a csizma, amelyet Báró Gyuszi rajzban is megörökített, olyan volt, hogy hadifogságom után még idehaza is hordtam, s csak 1954-ben "ment nyugdíjba". A legutóbb leírt szemle után az események már gyorsan peregtek. Ugyanis a következő napon már csak a listán szereplő első ötszázat sorakoztatták fel az oroszok, de minden holminkat magunkkal kellett vinnünk. Végigcsináltak velünk egy enyhe zabrát, utána kivittek az állomásra, és beszállásoltak a szalmazsákokkal ellátott vagonokba. Sajnáltuk otthagyni a többi bajtársainkat, egy csomó megbízatással búcsút vettünk tőlük azzal, hogy idehaza bizonyára rövidesen találkozunk. Végre hazafelé Tehát végre bekövetkezett az a pillanat, amelyre oly régen és oly kitartóan vágyakoztunk, bekövetkezett további életünk fordulópontjának döntő momentuma. Elindult velünk a vonat hazafelé, és ha minden jól megy, akkor már tényleg rövid idő múltán magunkhoz ölelhetjük szeretett családunkat, szüleinket, testvéreinket, rokonainkat és otthoni barátainkat. Felemelő és felejthetetlenül magasztos pillanat volt számunkra az indulás pillanata, és felejthetetlen, jóleső érzelmekkel telített az egész utazásunk. Magunk mögött hagytuk a Kaukázus hegyóriásainak világát és talán a honfoglaló magyarok vonulásának útvonalán, az Azovi és a Fekete tenger partvidékét megkerülve, kilenc nap alatt eljutottunk, visszatértünk a Kárpát-medencében megbúvó, minden irányból megnyirbált, de minden viszontagságot átvészelő, talpon maradt drága hazánkba, Magyarországra. És magunk mögött hagytuk a Szovjetuniónak akkor még Sztálin nevével fémjelzett, az emberi méltóságot és az általános emberi jogokat szögesdrótok közé szorított és sárba tiport gyatra világát, szenvedéseink, gyakori gyötrelmeink színterét. A szerelvényünk parancsnoka egy szovjet százados volt, a helyettese pedig Kiss János nevezetű szovjet főhadnagy, aki egyben a tolmács szerepét is betöltötte. Ez utóbbi az I. világháború idején esett orosz hadifogságba, onnét nem tért haza, részt vett az 1917-es szocialista forradalomban, majd megnősült, és kint maradt. Ahogy elmondta, két fia van, mindkettő katonatisztként harcolt a II. világháborúban. Ezen kívül jött még yalamennyi személyzet az élelmezés ellátása céljából és a 'Védelmünk biztosítását" szolgáló 4 főnyi őrszemélyzet.