Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

- Kellett nektek magyarkodnotok? - mondták nekünk útra készen a barátaink - most jöhettetek volna velünk, ha nem léptek ki a csoportból. Amikor minden előkészületen túl voltak, felsorakoztatták őket az indulásra. Előtte természetesen érzékeny búcsút vettünk egymástól. Közülük többen is megígérték, hogy amint hazaérkeznek, rövidesen felkeresik a családomat, mindenről tájékoztatják és megnyugtatják szeretteimet, hogy jól vagyok. Fegyveres őrség nélkül kísérték ki őket a vasútállomásra egy orosz hadnagy vezetésével, alig ment velük valamennyi orosz személyzet, csak annyi, hogy a csoport élelmezését el tudják látni. Jött azután a nagy meglepetés. Hogy történt, mint történt, csak találgatni lehet, a lényeg az, hogy nem vitték őket haza, hanem Odesszába. Ott dolgoztatták őket a kikötőben, ahogy már odahaza elmesélték, sőt alaposan megdolgoztatták. Ott ők igen sokat szenvedtek. Mi 1947 júniusában kerültünk haza, ők meg csak rá egy évre. Voltak olyan sejtéseik, hogy a csoport orosz parancsnoka útközben kapta az utasítást Moszkvából, hogy Odesszába kell menniük, Csehszlovákiában nemkívánatos személyek ezek a felvidéki hadifogoly tisztek, hiszen csupa magyar nevűek (Bánky, Kardhordó, Kenderesi, Kertész, Faragó, Nagy, Nyári, stb.). Abban az időben javában dúlt Csehszlovákiában a magyarüldözés, a magyar lakosság deportálása, kitelepítése. Benesék, Gottwald, továbbá a magyargyűlölet szlovák hangadói, Husák, Clementis és a többiek Csehszlovákiából mindenképpen homogén nemzeti államot akartak kreálni, és szerte a világon a legdurvább rágalmakat szórták a felvidéki magyar népre. Elképzelhető, hogy Moszkvában tettek olyanirányú lépéseket, hogy a felvidéki magyarokat, legalábbis egyelőre, ne engedjék haza. Járványkórházban Emlékezetem szerint mindez még február első napjaiban történt. Miután a felvidékiek csoportja elutazott, pár napra rá, valahogy megfázás folytán kaptam egy elég komoly hasmenést. Elmentem az orvoshoz, akivel jó viszonyban voltam, és ő megkérdezte tőlem, nem akarok-e a tábor melletti járványkórházba bemenni. Mondta, hogy ott igen gondos az ápolás, jó az ellátás, az élelmezés, nem priccsek vannak, hanem kényelmes vaságyak. Azt is elmondta, hogy egy nagyon lelkiismeretes orosz orvosnő a kórház vezetője, nem siet kiírni a betegeket, ellenkezőleg, mindenkit igyekszik először feljavítani függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségű. Két beosztott alorvosa van, egy vörös hajú stuttgarti német és egy bécsi magyar származású. Mindkettő nagyon rendes, igyekeznek a betegekért mindent megtenni -szólt a tájékoztatásom. Nem nagyon kellett engem agitálni, kapva-kaptam a lehetőségen, s megkértem a doktort, hogy utaljon be a járványkórházba. Ez még aznap megtörtént. Február 10-e volt. Összeszedtem a holmimat, elbúcsúztam a barátaimtól, és kimentem a táborból a kórházba. Jó helyet kaptam, szép tiszta ágyat, az ablakon át rá lehetett látni a Kaukázus csúcsaira. Kellemes szomszédot is kaptam, Könczey Antal hadnagy személyében, akinek a gyomrával volt valami probléma. A többi beteg javarészt német volt, egyrészt a táborból, de zömében a kihelyezett részlegekből. Emlékezetem szerint 25-en voltunk abban a kórteremben, ahová én kerültem. Jó meleg volt, megfelelően fűtöttek, nem kellett ruhában feküdni, kaptam kórházi fehérneműt. Az első dolog az volt, hogy meg kellett fürödnöm, a ruhámat le kellett adnom, és a kórházi inget kellett felvennem. Két lepedőt és két gyapjútakarót kaptam, a fejem alá tollpárnát. Utána megvizsgált a bécsi orvos, felvette az adataimat, megmérték a lázamat, és kaptam egy üvegedényt a székletvizsgálathoz.